A vitorlázó repülés = költészet.

Valaha az egész így kezdődött és most ismét visszatért az életembe. Huszonhét évvel ezelőtt láttam meg egy fára kitűzve a hirdetést és a kíváncsiságom elvitt az akkori MHSZ (Magyar Honvédelmi Szövetség) vitorlázó repülő klubjába. Egészen más rendszer volt akkoriban ezen a területen is. Toborozták a fiatal növendékeket és gyakorlatilag ingyen lehetet megtanulni repülni. A tudásért és az élményért cserébe, be kellett tartani az egyesület szabályait, amelyek a reptéren elég katonásak voltak. Zászlófelhúzás, sorakozó, jelentés, és mindenféle egyéb formalitásba csomagolták az ég meghódítását. Ezen kívül alapelvárás volt a társadalmi munka, ami nyáron javarészt a repülő üzemben való részvételt jelentette. Tehát egész hétvégét kint töltöttük a reptéren és csináltuk, amit ránk osztottak, cserébe valamennyit repülhettünk. Télen pedig a gépek karbantartása, takarítás és rendrakás volt a feladat. Fegyelmezett, de humoros és jó hangulatú közösség emlékét őrzöm azokból az időkből.

Néhány pedagógiailag kifogásolható oktatói visszajelzés és a kamaszkor egyéb vonzásai elsodortak a reptérről, és sokáig úgy tűnt soha nem is találok vissza. Ma már bárki, aki egészségügyileg alkalmas és szívesen áldoz rá, megtanulhat repülni.  A legtöbben, ahogy én is a motoros repülést választják, mert ezzel gyorsan és kisebb kockázatokkal lehet eljutni egyik helyről a másikra, míg a vitorlázó repülés inkább sport mintsem közlekedési eszköz.  Miután megszerezetem a motoros vitorlázó szakszolgálati engedélyt, ez évben még levizsgáztam egymotoros repülőgépre is, és legutóbb megszereztem a típust a négyszemélyes Cessna 172-re is. Engem is a gyorsan és praktikusan használható, akár külföldöt is úti célul választható megoldások érdekeltek, először…

Tegnap az ötödik felszállásomat jegyezhettem be a vitorlázó pilóta könyvembe, és végre remek időt sikerült kifognunk. Sokaknak maga a repülés ténye is félelmekkel és a veszély érzésével társul, ami érthető. Minden, amit nem ismerünk és nem tudjuk a veszély mértékét reálisan felmérni, az könnyen látszik félelmetesnek, éppen ezért ki kell próbálni, meg kell tapasztalni és utána kell dönteni arról, milyen szerepet játsszon az ember életében.

Jelenleg ebben a próbálkozásban vagyok, és még nem kötelezetem el magam a repülés ezen ága mellett, de az élmények és a gondolatok, amelyeket felszínre hoznak ezek a repülések, nagyon megérik a befektetést.

A vitorlázó repülés, költészet.

Együttműködés a természettel, a madarakkal, a széllel és a nappal, de leginkább a felfelé áramló légáramlatokkal. Láttunk ezerötszáz méteren kukorica héjat és nejlonzacskót magunk körül a feláramló levegőben. Figyeltük a madarak termikezését és igyekeztünk ellesni, ők hol találtak feláramlást. Mellettünk kapott el egy vércse egy másik madarat, repülés közben.  A víz fodrozásából, a fák dülöngéléséből, a füst irányából, következtetünk rá merre változott a szélirány.  Mindeközben a motoros repülésben alapvetően használatos eszközök, hátérbe szorulnak. Egy tapasztalt vitorlázó pilótának a szélzajból, meg kell tudnia állapítani, helyes sebességet. Egy cérna van felragasztva az ablakra és annak a jelzése segít elkerülni a megcsúszást a levegőben.  A rádió kapcsolat szinte esetleges (ami szerintem elég veszélyes), amikor többen vitorláznak a környéken, egy külön frekvenciára tekernek ahol nincs más forgalmazás és egymást szórakoztatják és tájékoztatják arról, ki hol küzd éppen, vagy hol boldog attól, hogy jó emelést talált. A föld felett, a hivatalos frekvenciákon túl, saját szabályok, és egyéni szabadságok szálló jelképei ezek a gépek és a bene ülő emberek.

Az ideális vitorlázó repülő idő délben kezdődik és kora délutánig tart. Ebben az időszakban lehet leginkább emelésekre számítani és mind azt mindnyájan megtapasztaljuk, ilyenkor van a legmelegebb is.  Egy kis kabinban plexi alatt ülve gyakorlatilag egy melegházban „élvezzük” a nap melegét. Ezen a hőségen a beáramló menetszél és a magasság tudd enyhíteni kissé. Mivel 1000 méterenként 6 fokot csökken a hőmérséklet, ezért ez is sarkalja a pilótát a minél magasabbra jutásban. Volt lehetőségem megfázni tavaszi repülések alkalmával, amikor is a lenti 20 fokból 5 fok lett 2500 méter magasan.

A repülés közben folyamatosan számolni kell, a megszerzett magasság, a szél iránya és a reptértől való távolság ismeretében. A kérdés nagyon egyszerű: vajon hazaérünk innen? Abban az esetben, ha a válasz nemleges. Keresni kell egy leszállásra alkalmas akadálymentes mezőgazdaságilag művelt területet és lehetőleg széllel szemben, barázdairányon, a nappal a hátunk mögött kell biztonságban letenni a gépet. A sikeres leszállás után lehet új ismeretséget kötni a helybéliekkel, miközben a reptérről már indul a szállítókocsi, ami a szétszerelt gépet és a pilótát is haza viszi.

Miután kb. 8 perc alatt egy vontatógép felhúzott minket 600 méterre, leoldottunk és kerestük a termikeket, amelyek a magasba segítenek minket. Kettő óra húsz percet repültünk, többször feljutottunk kétezer méterig ahol tegnap a felhő alap volt. Ott fehérlettek, szürkültek, feketéllettek felettünk ezek a vattacukornak látszó felhők és emelésekkel ajándékozták meg az utat hazafelé is.

A leszállási manőver közben olyan emeléseket kaptunk párszáz méteren, hogy meg kellett csúsztatni a gépet ahhoz, hogy jelentős magasságot veszítsünk és le tudjunk szállni. A gép még repülni akart, az oktatóm is, de engem már vártak és el is fáradtam kissé. Picit szédelegve, és elcsigázva, de körülbelül egy hétnyi távoli országba megtett nyaralással megegyező mennyiségű élménnyel gazdagodva indultam folytatni a földi életem…

Krízis helyzet...?

Az első pár percben teljesen leizzadtam, pedig lelkileg igyekeztem még a földön felkészíteni magam az élményekre, amelyeket Zoli sejtelmes mosollyal előre beígért. Persze nem mondta el mire számíthatok, annyit sikerült kipréselnie magából, hogy mű repülni nem fogunk. Miután felszálltam és az iskolakör harmadik fordulójából kisoroltam, emelkedtem még egy kicsit, majd 2000 láb magasan annyit mondott, engedd el a szarvkormányt. Értetlenül nézhettem, mert megismételte az utasítást, engedd el a kormányt, elszakadtak a bovdenek, a továbbiakban nem lehet a csűrővel és a magassági kormánnyal irányítani a gépet. Szállj le a géppel ezek nélkül, nyugi, csak csináld, amit mondok. Közben magyarázott valamit, amit legszívesebben nem hallgattam volna, de muszáj volt.

„Most két halott ül a gépen, csak van alattuk még 600 méter a történet végéig, de nem kell feltétlen összetörniük magukat.”

Elég erős szél volt, önkéntelenül nyúltam volna a kormányhoz minden pillanatban, amikor a szél meg-megdobta a gépet. Mindahányszor rám szólt: ne nyúlj a kormányhoz!

Korrigáld lábbal!

Az összes idegszálammal a feladatra koncentráltam.

Persze az a tudat tökéletes biztonságot adhatott volna végig a gyakorlat során, hogy valójában minden kormányszerv tökéletesen működőképes, de az eddigi 100 órányi repüléseim során, ha az egyik kezemmel elengedtem a kormányt, azonnal fogtam a másikkal, így komoly feladat volt függetlenítenem magam ettől a megszokástól.

Trimmeld ki a gépet, húzd ki a porlasztófűtést, nyomd vissza, adj gáz, vedd le a gázt, figyeld az állásszöget, korrigáld lábbal.

Utasítások hangoztak el nyugodt egymásutánban, nem volt szükség egyetlen hirtelen mozdulatra sem. Hangos szó nem hangzott el a kabinban. Lassan már megfeledkeztem arról, hogy ez egy abnormális helyzet, és elfogadtam, hogy így fogjuk letenni a gépet. Zoli mondja, én csinálom.

Ráfordultam a leszállópályára és a sebesség csökkentésével folyamatosan süllyedni kezdtünk, közben rádión jeleztem az információs szolgálatnak leszállási szándékunkat és megkaptam a „pálya szabad” jelzést. Ekkor a guruló úton megláttam egy másik gépet, amelyik egyértelműen felszállási szándékkal közelített arra a pályára, amire landolni szándékoztunk.  A torony neki is szabad utat adott a pálya használatára, amiből ismét kiderült számomra, amit persze eddig is tudtam, a toronyban is emberek ülnek, ők is hibázhatnak. 

Valós vészhelyzetben persze ez a kettős krízis helyzet nem fordulhatott volna elő, hiszen ha tényleg elment volna a kormány, akkor már rég jeleztük volna rádión és a földről mindenki csak ránk figyelne, és nem küldene elénk a pályára egy másik gépet. Így gázt adtunk és használva az összes rendelkezésünkre álló kormányművet korrigáltuk az irányunkat, és áthúztunk a pálya mellett, s hagytuk a másik gépnek a pályát. Így a slussz poén elmaradt, de mégis rengeteg tanulsággal szolgált ez az élmény. 

Tavaszi repülés képekben

Elég sokáig kitartott az időjárás amellett, hogy mindenki, aki a levegőbe vágyik, csak maradjon a földön és várja türelemmel a tavaszt. Néhány alkalommal sikerült elcsípni repülhető időjárást, de gyakran le kellett mondani az előre betervezett utakról. Emlékeztetőül, mert mindjárt levélbe borulnak a fák és a napfényben gyorsan felejtjük a hideget, megmutatok néhány téli képet. Íme:

Még a tél az úr!

 Épül az új Móra Ferenc híd Szegeden!

 Kunfehértó

Látkép Szeged

Reptér Szeged (LHUD)- Maty-éri Nemzetközi Kajak-Kenu és Evezős pálya

Napfényfürdő Szeged

 Sziksósfürdő (SZIKI)

Lezuhant egy repülőgép a tököli repülőtér közelében!

Régóta készülődök egy újabb repüléssel kapcsolatos bejegyzés írására, hiszen a legutóbbi óta számos nagyon szép élményben volt részem. Sajnos az örömökben gazdag élménybeszámoló helyett egy tegnapi tragédia adja az aktualitását ennek az írásnak.

Tegnap este email, sms és telefonértesítést is kaptam a hírről, némi aggódással fűszerezve; ugye nem te voltál? A többség ilyenkor úgy érzi, vele ez nem fordulhat elő.  Ezzel szemben azt gondolom, bárkivel előfordulhat, de mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy ez ne történhessen meg.

A hírben is kulcsfontosságú ez a mondat: a pilóta hibájából…

Számtalanszor tapasztalom az országúton közlekedve, hogy ki vagyok téve mások felelőtlenségének. Nem ritkán csak a reflexeimnek köszönhettem, hogy elkerültem a balesetet olyan helyzetekben, amikor én vétlen voltam.  A hideg beálltával egy társaságban arról cseréltünk véleményt, szabad-e nyári gumival járni a téli időben. Nagyon csodálkoztam, miként merülhet fel emberekben ez a kérdés és miként győzik meg magukat arról, nem kell gumit cserélniük és telefon kihangosítót sem kell használniuk, az italozásról és egyéb felelőtlenségekről nem is beszélve.

Így bár nagyon kíváncsian várom a híreket mi történt Tökölön (ahol én is szoktam gépet bérelni néha), és együtt érzek a pilóta családjával, de mégis biztonságosabbnak tartom a kisgépes repülést az autóvezetésnél.

Amint megláttam a hírekben a Cessna lajstrom számát, azonnal beugrott, ezt a gépet ismerem.

Íme, egy fénykép a gépről amit nyáron készítettem, amikor még…..

Repül az idő

Minden lehetséges időt kihasználok a gyakorlásra, mert ha a naptáramat vagy az időjárás változásait nézzem, fokozatosan szűkülnek a repüléssel tölthető idők. Nagyon teleszaladt a naptáram, bár sokáig azzal nyugtattam magam, hogy a hétvégéken elszakadhatok a földtől, de decemberig négy hétvégém már elkelt. Mivel a hétköznapokra szinte már csak úgy tudok vállalni, ha valamelyik megbízóm lemondja a tréninget, így jó eséllyel még több hétvégén kell majd a földön maradnom, mint ahogy terveztem.

Sokat kérdezgettem a tapasztalt oktatóimat, mire kell figyelni abban az esetben, ha utast viszek, mert erről nem volt szó a kiképzés során. Egyetlen tanácsot kaptam: „legyen a gépen zacskó, amibe hányni lehet”. Tapasztalatuk szerint minden negyedik utas használja is…

Gyönyörű vitorlázó repülő idő fogadott minket a reptéren. A dúsan burjánzó cumulus felhők között ragyogott a nap. Ágota húgom lett a negyedik utas, de neki sem kellett a nejlon, viszont 25 perc élvezetes bár igencsak turbulens repülés után egyszer csak azt látom, tablettát vesz be és masszírozza a csuklóját.

- Mi van veled?

- Rosszul vagyok egy kicsit.

- Vegyél nagy levegőt, igyál vizet!

Közben néztem az arcát, semmi verejtékezés, inkább a falfehér arca volt a szembetűnő.

Ez idáig is nagyon óvatos voltam, a fordulókban minimális bedöntéssel változtattam az irányon, de ott hatszáz méter magasan kb. négy kilométerre a reptértől igyekeztem kerülni a felhők alját és úgy süllyedtem a leszállópálya felé.  Bezzeg a vitorlázó repülő világbajnokság idején nem igen volt ilyen remek emelésekben gazdag időjárás, nekik vadászni kellet utána én meg elkerülni is alig tudtam őket.

Rendszeresen meg- megrázta a gépet egy-egy emelés. Ilyen időben valószínűleg nem kell olyan utast vinni, akinek ez az első kisgépes élménye, gondoltam.  Folyamatosan figyeltem a leszálló pályát és készültem rá, hogy amint a irányába fordítom a gépet, lerádiózzam a leszállási szándékunkat.

Pár másodperccel mielőtt lenyomtam volna a rádió gombját egy másik gép pilótája megelőzött és gyorsan meg is láttam a gurulóút közepén a Cessnát. Mindenképpen neki volt elsőbbsége a pálya használatára, így döntenem kellett, vagy körözök egy pár percet vagy leszállok a füves pályára.

A helyzetre való tekintettel a beton kényelmét feladva a gurulás közben rázósabb pályára való leszállási szándékomról tájékoztattam a tornyot.

A kiképzés során gyakran volt olyan érzésem, ha még egy dologra kell figyelnem, akkor arra már nem leszek képes. Persze betartva a fokozatosság elvét mindegyikre képessé váltam és immáron természetességgel figyelek ezerfelé.  Az utasom mindjárt elájul, feladatra bevallom, nem voltam felkészülve. Minden olyan pillanatban, amit el tudtam csenni a manőver közben, amit a gép irányítása megkívánt, az arcát néztem, és egyre rosszabbul éreztem magam én is. Sikerült annyira ráhangolódnom, hogy szép lassan már én sem voltam teljesen jól.

Jó választás volt a füves pálya, mert egy széllökés egy kicsit lesodort a pálya közepéről, amit a betonon korrigálni kellet volna, de itt alacsony magasságon ebben a helyzetben nem bántam, hogy nem a közepére szállok. Finoman, puhán szinte észrevétlenül simultunk a földhöz.  Begurultunk a hangár elé, lehűtöttük a motort és késztettünk az első közös repülésünk emlékére néhány képet.

Kiderült, hogy nem reggelizett és leesett a vércukra, ez lehetett a rosszullét oka.

Eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk egy hosszabb útvonalra a városnézés után, de bevallom aznap már nekem sem volt kedvem visszaszállni.  Ezen a tűzkeresztségen is átestünk, legközelebb már ez is könnyebb lesz.

Csalamádé

Felsorakoztak azok az események, amelyekről érdemes lenne egy-egy bejegyzésben megemlékezni.

Viszont átalakulóban vannak bennem és körülöttem az életem dolgai, így ritkábban és megfontoltabban fogalmazok még egy ideig.  

Hírek röviden:

Hanna először sétált velem kettesben az utcán és első alkalommal etettem az ölembe ültetve, így legalább az Édesapja és az Édesanyja végre nyugodtan ebédelhetett az asztal másik oldalán.

Az utcán galambot szeretett volna simogatni, de mire odaért a madár mindig elrepült. Szimbólumnak sem utolsó történés, sok mindenhez lehet hasonlítani ezt a pillanatot, ami még előtte áll az életben. 

Persze, amikor majd megtanulja, hogy ez így természetes, már nem lesz csalódott.

Laci Barátom meghívására, eltöltöttünk egy estét a SZIN-en (Szegedi Ifjúsági Napok). 

Három tanulsággal szolgált számunkra ez az este.

1. A billentyűs hangszerek kimentek a divatból.
2. A dallam helyett a hangerő és dob-basszuslüktetés került előtérbe.
3. Mi sem értjük a fiatalok zenéit, ahogy egykor a miénket sem értették.

Múlt pénteken számos utánajárás és szívesség nyomán egy volán buszvezető segítségével éjszaka a kezemben tarthattam a Pilóta szakszolgálati engedélyem.  Furcsa érzés volt, sokat dolgoztam érte és vártam, vágytam rá.

Szombaton nem volt repülésre alkalmas az időjárás, de vasárnap és hétfőn szép élményekben részesíthettem immáron másokat is.  Érdekes érzés, még meg kell szoknom.

Ha az időjárás is úgy akarja, péntek – szombat - vasárnap ismét repülünk!

PPL gyakorlati vizsga

Úgy tűnik a repülésben az egyik legnagyobb kaland maga a szakszolgálati engedély megszerzése, hiszen a repülés élménye egy idő után már magától értetődő, hasonlatosan az autóvezetéshez.

Az elméleti vizsgával kapcsolatos tapasztalataimról már regéltem ezeken az oldalakon, lenne még miről megemlékezni bőven, de törekszem megfogadni a tapasztaltabbak bölcs tanácsát: túl vagy rajta, felejtsd el!

Előzmények:

Az első gyakorlati vizsga időpontom múlt hét szerdára volt esélyes. Senki nem ígérte, de azért úgy készültünk, ha adódik rá lehetőség átrepülünk Békéscsabára, ahol akkor vizsgáztatás zajlott és ott megmutathatom, mit tudok.  Sem az időjárás, sem a vizsgáztatók időbeosztása nem kedvezett az esélyeimnek, így azt az ígéretet kaptam, majd a következő héten, Szegeden lesz lehetőségem abszolválni ezt a feladatot.  Jellemző az egész rendszer működésére, hogy pénteken úgy zártuk a hetet, hogy nem tudtam mikor lesz a vizsgám, ezért proaktívan előre jeleztem, nekem a szerda-péntekig időszak lehet alkalmas, azt mondták rendben.  Ezért a hét elejét teleszerveztem tárgyalásokkal és coaching találkozókkal a fővárosba. Hétfő estére pedig egy régen betervezett bizonytalan időtartamú zenéléssel kapcsolatos érdekesnek ígérkező feladatom is volt.

Hétfőn kora délután kaptam a telefont. Szegeden csak kedden lehet vizsgázni azt szerdán Tökölön csütörtökön Budaörsön ha jól emlékszem, vagy megint bukunk egy hetet, és a jövő héten itthon.

Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, a „legyünk már túl rajta” gondolat jegyében, bevállalom a bevállalhatatlant, és amit lehet, átszervezek hétfőre, kedden pedig reggel 9-kor vizsgázom, majd visszaautózom Pestre. Éjszaka hazafelé autózva azon morfondíroztam, miért megy ez az egész folyamat ennyire akadozva, és miért kell ennyi kompromisszumot kötnöm hétről hétre? Nem vagyok kész a válaszokkal. Úgy esett, hogy tegnap reggel 8-kor úgy állítottam le a kocsit a reptéren, hogy három órát aludtam előtte, de készen álltam a vizsgára… 

Felkészülés:

Egy manőver volt, amiben bizonytalannak éreztem magam, szerencsére biztosítottak a vizsga előtt lehetőséget a gyakorlására. Gyakorlatilag a vizsga légtér feladatait néhányszor átismételhettem, és jól is ment, így fokozott önbizalommal vártam a vizsgáztatót. Podi a gyakorlás előtt és közben felhívta a figyelmem számos hasznos információra, ami élesben valóban nagyon jól jött.

Meggyőződésem és elvárásom az, csak akkor engedjék, hogy felelősséget vállaljak másokért a levegőben, ha valóban bizonyítva látják, ezt biztonsággal meg tudom tenni. Így azzal a hozzáállással és megfogalmazott kéréssel érkeztem, legyen szigorúak és őszinték.

Nyugodt, barátságos, természetesen viselkedő ember, ez volt az első benyomásom a vizsgabiztosról, akit nevezzünk Csabának, mivel így hívják.  

A vizsga:

Indulás előtt leadtam a toronyba a repülési tervet, majd átnéztük közösen a gépet és a fedélzeten lévő dokumentumokat és az útvonal tervemet is. Minden rendben, indulás. A toronyból a Vili hangján érezni véltem, hogy tudja, vizsgázó indul, már a váróponton megkaptam minden olyan információt, amit fel kell jegyezni és be kell állítani a gépen.

Ennek azért örültem, mert néha olyan szituációban érkeznek ezek az adatok, amikor mindkét kezemre szükség van a gép irányításához, és nem tudom azonnal leírni, beállítani őket. Ez most nagyon kényelmes volt így.  Egy iskolakörrel kezdtünk majd kisoroltunk az útvonalra Szentes irányába. Flottul ment a rádiózás és a navigáció is. Öt percenként kontroláltam, hogy az előzetesen eltervezett időpontokban a térképen bejelölt helyen vagyunk-e, amit Csaba egy „precíz” jelzővel és folyamatos bólogatással lereagált.   A Podi reggeli tanácsát is megfogadtam, és hangosan gondolkodtam, vagyis mindig elmondtam mit miért csinálok, ami láthatóan tetszett Csabának, - ez a fickó tudja, mit csinál. Nem éreztem sem izgalmat, sem feszültséget magamban, de azért a tenyerem néha meg kellett törölnöm a nadrágomban.

 Az egy kicsit meglepett, hogy Csaba az egész vizsga alatt gyakorlatilag utasként vett részt a repülésben, egyszer sem nyúlt a kormányokhoz. Nagyon nagyfokú bizalom ez szerintem, egy olyan pilóta iránt, akit nem ismer és mégiscsak kezdő ezen a pályán. Persze az is lehet, hogy egész pontosan tudja, hiszen profi, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy korrigáljon, ha kell.

Szentesen senki nem volt a rádió túlsó végén, így először átrepültem a pálya felett, hogy meggyőződjek arról, valóban alkalmas a leszállásra, majd behelyezkedtem és egy korrekt leszállással átstartoltam. Ópusztaszer irányába repülve tértem vissza rádión a kelet tájékoztatóra. Itt ismét jól jött a reggeli javaslat, miszerint Mindszent és Baks közé lőjem be a repülési irányt, mert hiába tartottam az iránytűn az előre kimért 230 fokot, majdnem elnéztem a települést. Mivel elég sok apró falu és csoportosan épült tanyavilág van arrafelé, semmilyen nagyon jellegzetes dolog nincs, ami megkülönböztetné a többitől.

Előzetesen abban bíztam, hogy a Baks környéki tavak majd segítenek a pontos tájékozódásban, de még mindig annyi a belvíz, hogy tavakat szinte mindenhol lehet látni. Mielőtt még rosszat szóltam volna a látómezőm bal szélén megcsillant a fény a Feszty Körkép épületének a tetején, amit persze a repülős térkép nem jelöl, de nagyon markáns tájékozódási pont. 

Csaba érdeklődött a jurta tábor funkciója iránt, mivel Györgyi kolleganőm nemrég itt táborozott a gyerekekkel, így tudtam erről is mesélni egy kicsit.

Már messziről gyönyörűen csillogtak, a fehértói halastavak, így térkép és iránytű nélkül is könnyen hazataláltam volna.

Már csak a légtérfeladatok voltak hátra. Csináltam három átesést, gázzal, gáz nélkül, a végén még leállított motorral is. A nagybedöntésű fordulók, amelyek miatt reggel kértem a gyakorlást, jól sikerültek, bár a balos fordulóba egy pár métert emelkedtem. Ezt törekedtem én jelezni, ne a vizsgáztatónak kelljen, mert azt gondoltam az jól veszi ki magát, ha látja, tudom mi a hiba. Bólintott, majd megkért, állítsam le a motort, vitorlázva szálljak le a 34-es pályára, azt pedig döntsem el én a füves vagy a beton pályát választom-e.  Behelyezkedtem a bal oldali beton pályára, egy kicsit túl magasan voltam, ezért csináltam egy 360 fokos fordulót, majd a Csaba kérésére még egy átesést, hogy kopjon a magasságunk. Nagyon elégedett voltam, mert meggyőző magabiztossággal, pontosan, szépen „ahogy a csillag megy az égen”, repültem végig a feladatokat.  A besiklás a kilebegtetés a földet érés is szépen sikerült.

Még aránylag nagy sebességgel gurultunk a betonon, amikor gondoltam, újra indítom a motort, hogy be tudjunk gurulni a hangár elé. A jobb kezem a boton, a ballal pedig a féklapot húztam, ezért a ballal visszaengedtem a féklapot és nyúltam a motorindító gombhoz.  Ez a mozdulat azzal a nem várt következménnyel járt, hogy a gép hirtelen újra repülni akart és elszívódott a földtől. Fejben már a saját vállam ütemes veregetésénél tartottam, itt meg hirtelen kb. 2-2,5 méter magasan vagyok, a gépben minimális a sebesség. Hasonló helyzetben rá szoktuk adni a gázt és átstartolunk, de mivel itt ugye nem járt a motor, ez a rutin megoldás nem segíthetett.

Reflexszerűen próbáltam némi sebességet gyűjteni, így leengedtem a gép órát egy kicsit, ami pár pillanaton belül ismét a betonon volt. Úgy értünk földet, mint amikor a lift megáll a földszinten, egy huppanással. Na, ezt jól el … mondtam, Csaba erre is helyeselt csak úgy, mint eddig. Próbáltam újra indítani a motort, ami nem akart engedelmeskedni a szándékomnak. Ott ülünk a kifutópálya elején akadályozva a forgalmat, mivel nem jár a levegő az üvegházhatás fokozódik, egyre melegebb van.

Rádión tájékoztattam a tornyot a helyzetünkről, aki segítséget akart küldeni, még próbálkozunk, mondtam. Mindent lekapcsoltam, majd rövid pihenés után újra megtekerte az akkumulátor a légcsavart és elindult a motor. Kérek még egy kismezőt és egy szép leszállást, jött a feladat.

Nem igazán tudom, de ha adódik lehetőség meg fogom kérdezni, hogy ezt azért kérte a Csaba, mert ez alapján hozta meg a végső döntést vagy azért, hogy nem maradjon bennem a rossz élmény. Hiszen aznap már háromszor látta miként szállok le és ez a harmadik lett el…, ami nem egy szokványos szituációban történt, mert álló motorral jellemzően vészhelyzetben szállunk le, amikor már nem lehet újra indítani a motort. Jut eszembe, vitorlázó repülés után előfordulhat ez a helyzet is, de ezt most már egy életre megtanultam.

Én a második variációra tippelek, ami jelentős pedagógiai érzékre és jó szándékra utal. Teljesítettem a feladatot és egy közepes leszállással befejeztem a vizsgát. Begurultam a hangár elé, miközben folytattam a hangosan gondolkodást, ostoroztam magam: 

„Ha tévedtél ismer el azonnal és félreérthetetlenül!” (Dale Carnegie)

Amikor az irodában a többiek kérdezték milyen volt, elmondtam mi történt.

A vizsga végeredménye pedig immáron feljogosít rá, felelősséget vállaljak másokért is a levegőben, tehát már „csak” a papírmunkát kell megvárni.  Remélem, nemsokára kezemben a szakszolgálati engedély.

Érzések:

Van egy lelkiismeret furdalásom, mert nem tudtam visszaérni egy coaching találkozóra, Pestre, amit persze telefonon lemondtam, de mégis. Az pedig, hogy ez a folyamat befejeződött, olyan érzés mintha egy értékes, törékeny, nehéz hátizsákot rakhattam volna le a rendeltetési helyére, épségben, biztonságban.

   Megkönnyebbültem. 

Hajnali repülés

Reggel ötkor felkelni nem tartozik a mindennapi rutinjaim közé. Amennyiben van választási lehetőségem, inkább alszom még egy kicsit. Jelenleg mivel vitorlázó repülő világbajnokság van a hazai reptéren, és napközben a légtérben több mint 150 repülőgép kavarog, nem ideális a gyakorlati vizsgafeladatok tréningezésére.

A nemzetközi pilótacsapat a lakókocsikban minden bizonnyal nagyon örült a hajnali motorindításnak. Annak érdekében, hogy mielőbb vissza tudjanak aludni, igyekeztem gyorsan elhagyni a várakozó pontot.

Már csak másfél óra közös repülés egy hatósági vizsgáztatóval, és utána némi utánajárás a hivatalos papírért, aztán önállóan dönthetek arról mikor, hová és kivel repülök.  Ma egy hónapja, hogy utoljára elhagytam a földet. Az elméleti vizsga időszakában megvontam magamtól ezt az élményt. Tegnap hajnalban volt az első, ma reggel a második „böjttörés”, amit izgalommal vártam. Hiszen ennyi kihagyás után az igazi készségszinten lévő reptudásomat fogjuk felmérni. Már tegnap bebizonyosodott, készen állok a vizsgára. Most csak egy időpontra várunk a hatóságtól. Nem akarom elkiabálni, mert minden bizonytalan, de talán holnap….

Hajnalban készítettem néhány hangulat fotót a várakozó gépekről.

Keresztben jégeső bombázza szét azt, amit láttam…

Nagyon ritkán élek meg hasonló töménységben ennyi visszahúzó, hátráltató erőt  mint mostanában. Az jellemzően ismétlődő szituáció, egy-egy tréningszezon vége felé a szervezetem betegséggel jelzi, hogy itt lenne az ideje már megállni és pihenni. Az évek alatt elég jó hatásfokkal megfigyeltem a jelzéseket, majd megtanultam megelőzni a betegséget, hogy a szabadságom első szakaszát ne lábadozással kelljen töltenem.

Most is egészséges vagyok, így végül is nincs igazán nagy gond, de a helyzet mégsem egyszerű.

Ott indult az egész, amikor három hete nem sikerült elsőre letennem a pilóta elméleti vizsgát.

Az egész szituációt méltatlannak és kiszolgáltatottnak éltem meg. Annyira sok negatív véleményem lett a rendszerrel és az egész folyamattal kapcsolatban, hogy inkább nem idézem most fel részletesen, mert kicsit sem vagyok már objektív. Szubjektív érzéseim alapján pedig senkit nem szeretnék megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Az illetékeseknek elmondtam, amit gondolok, azt kezdenek vele belátásuk szerint, amit akarnak.  A hatóságnál és a pilóta iskolában dolgozók hozzáállása és embersége nem megkérdőjelezhető, azt ezúton is köszönöm.

Az tény viszont, hogy alázatból sikerült leckét vennem, hiszen a munka mellett heti 2-4 estét és gyakran éjszakát töltöttünk együtt Podival , hogy felkészüljek a hirtelen megváltozott vizsgafeltételeken való megfelelésre.  A második alaklommal is csak részsikert könyvelhettem el, mert egy témakörből ismét elcsúsztam.  Most csütörtökön ezt az utolsó akadályt is sikerült magam mögött tudni. Mindenki nagyon örült és gratulált, csak belőlem hiányzik a boldogság érzése.

Túl sokáig, túl sok időt, túl sok energiát, minden túl, túl, túl…

Többször elgondolkodtam a vizsgával kapcsolatban azon mi mennyit ér meg számomra. Egy vadászpilóta, egy űrhajós meg pláne rengeteget tanult és eljutott oda ahová készült. Viszont nagyon korlátozott ideig élvezhette az űrutazás vagy a hangsebességgel történő repülés élményét.  Nekem még kb. 20-30 év hobbyrepülésre megnyílt most a lehetőségem ezzel a vizsgával.

Közben további akadályozó tényezők is jelentkeztek. Apró pici jelzések ezek, amelyek mind abba az irányba mutatnak: állj már le! Az email szolgáltatónk frissített valamit a rendszerén, így lassan egy hete nem tudok biztonsággal levelezni. Először észre sem vettem, hogy napok óta nem kapok levelet. Csak amikor kezdtek érdeklődni, hogy megkaptam?  Akkor tűnt fel a hiba. Küldeni még most is csak esetlegesen tudok, pedig már többször beállították. Két telefonom egyszerre merült le, hogy biztosan ne érjen el senki. Az utolsó vizsga előtti napon pedig indulás előtt nem találtam az autóm kulcsát, ami még soha nem fordult elő velem, nem is tudtam a saját kocsimmal utazni, más megoldást kellett találni. Most csütörtökön, amikor este hazaértem a „sikeres” vizsgáról, jött a hír, miszerint Szegeden egy vitorlázó repülőgép kamionnal ütközött.  Elég jól kifejlesztettem a képességet, hogy függetlenítsem magam azoktól a dolgoktól, amelyeket nem tudok befolyásolni és azokra koncentráljak, amelyekre valóban hatást tudok gyakorolni. Ez a hír most mégis nagyon érzékeny állapotban talált.

 Két biztos menekülési útvonalam van a napi terhek elől, vagy kifutom magamból vagy kiéneklem a feszültséget. Most a gitárom és egy Bereményi Géza - Cseh Tamás –Másik János által jegyzett dal, hömpölygő hullámain tomboltam ki a bennem lévő vihart.

Bereményi Géza – Cseh Tamás – Másik János:

Keresztben jégeső

Egy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden, 
S körvonalakból kivetkőznek minden tárgyak, 
Hetek után elhagyni jó az üres szobát, 
Egyetlen dobbantás, gyerünk a városba, rohadt világ! 

Utcán láthat nyitott kabátban, ki sír utánam, 
Félthet engem, ahogy futok ott, nyitott kabátban. 
Elém ha áll, én akkor is, gyerünk tovább! 
Megszerzem akkor is, ha belepusztulok, az éjszakát! 

Ki látott engem, mit tud rólam, úgy elbújtam, 
Mit gondoltam üres szobámban egymagamban? 
Most jókedvem lesz, jó kedvem lesz, akkor is jókedvem lesz. 
Valaki elpusztul, talán az én leszek, de jó kedvem lesz! 

Befele mész, menj hát bele, be a sötétbe! 
Vége nem lesz, hiába tudod, hogy mi a vége. 
Menj hát fiú, így bíztatom kabátomat, 
Hetek után az üres szobából, ha kiszalad. 
Menj hát fiú, így bíztatom kabátomat, 
Hetek után az üres szobából, ha kiszalad. 

Befele mész, be a sötétbe, éjszaka van. 
A legjobb barátod vagyok, fizess, ha van! 
Micsoda világ, a szememet szúrja, szúrja, mit látok ott. 
Fizess, fizetek neked egy konyakot! 
Rég nem találkoztunk, én szeretlek titeket! 
Rajta fiú, tudom, hogy ügyes vagy, ugorj át engemet! 

Mi van a tükörben? Nézz oda, mert én nem merek! 
Valami bárány, valami bárány, ha nem tévedek! 
Túl jó, nem gondolod? Túl jó. 
Most hajó vagy bárány? Nem bárány, hajó.  

Befele mész, be a sötétbe, éjszaka van. 
Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? 
Mi van? Mi van? Mi van? Mi van? 
A legjobb barátod vagyok... ha van! 
Micsoda világ, a szememet szúrja, szúrja, mit látok ott. 
Fizess, fizess, fizetek neked egy konyakot! 

Kivánom másnak, hogy felébredjen üres szobámban, 
Keresztben jégeső bombázza szét, azt amit láttam. 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el. 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat. 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el. 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat. 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el. 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat.

Videó: Keresztben jégeső Cseh Tamás - Másik János

30 év telt el a két pillanat között

Igen, tudom, most egész mással kellene foglalkoznom, de tartok attól, hogy a holnap történései elsodorják azokat a gondolatokat, amelyeket most fogok lejegyezni.

Úgy közeledett felém a lehel téri metrómegállóból felfelé jövet, mint akinek minden lépését meg kell fontolnia. Egyik láb a másik után, majd ismét az egyik…

Idős emberek csúszós úton szoktak ilyen elővigyázatossággal közlekedni. Annyira ellenpontja volt az én igyekezetemnek,  nem tudtam nem észrevenni. El akartam kerülni a leizzadást, ami 35 fokban és üzleti viseletben nem könnyű, ezért szaporán, mégis amolyan optimumon igyekezetem a metró felé.

Összeakadt a tekintetünk, és azonnal megismertem! Egy enyhe fejbólintással és mosollyal köszöntöttem, azzal az óvatossággal tettem mindezt, hogy csak akkor kelljen neki visszabiccentenie, ha kedve van hozzá. Nem volt hozzá kedve, vagy észre sem vette a jelzést, mindegy. Engem alaposan elgondolkodtatott amit láttam.

Utoljára kb. harminc évvel ezelőtt kipirult arccal, lelkesen kértem tőle autogramot, többszázad magammal, akik a kiválasztottak közé tartoztunk, mert találkozhattunk vele. Amikor a közlekedési múzeum mellett volt az irodánk, ereklyeként tekintettem arra a kabinra, ami hazahozta az űrből.

Kamasz koromban a hőst, a kiválasztottat, a példaképet láttam, ma pedig egy óvatosan lépdelő hétköznapi embert.

Nekem az elmúlt három évtized fejlődést, tapasztalatot, sikert hozott. Neki vajon mit? Ő akkor fiatalon volt élete csúcspontján és azóta hol van? Elégedett vagy elégedetlen? Ha lesz harmadik találkozás Farkas Bertalannal az első magyar űrhajóssal, meg fogom kérdezni…

Remélem, nem mondok csütörtököt

Elmaradtam egy kicsit a blog írással, de meg tudom magyarázni. :o)

Pedig rengeteg remek dolog történt az elmúlt egy hétben.

Ezen a héten, csütörtökön lesz a PPL  „pótvizsgám” , amely teljesítése már hónapokkal ezelőtt  volt aktuális. Először a hatóság nem tudott fogadni, mert nem volt már szabad hely a vizsgára, majd 5 hétig nekem nem volt szabaddá tehető napom, majd 3 nappal a vizsga előtt lemondták az 5 hete beírt időpontot, majd rá egy hétre a két hónapja megjelent tankönyvből tettek fel kérdéseket, amelyeket nem tárgyaltak a féléves képzésünk során.  A korrektség kedvéért tegyük hozzá, az én felkészülésem is lehettet volna alaposabb, de…  

Nem volt helye ennek a szónak.. de.

Ha engedek az érzelmeimnek, itt most egy részletes beszámoló következne a vizsga körülményeiről és arról, miként éltem meg ezeket. Ugyanis lenne miről írni, ami szerintem a közvéleményt is érdekelné, sőt a hírekbe is bekerülhetne, de ezzel senkit nem mozdítanék előre, csak hátra. Sajnos magam is egy időre nehezebb helyzetbe kerülnék, bármennyire is jót tenne az igazságérzetemnek és az önérzetemnek.   

A döntésemet, miszerint együtt működök a helyzettel és nem megyek szembe a hatósággal, jelentős mértékben befolyásolta az a hozzáállás, amit az oktatóimnál tapasztaltam.  Nem csupán együtt éreztek velem a kudarcban, hanem ezen túlmutatóan vállalták, hogy „időrésekben”, tehát a munkaidőn túl esténként, sőt éjszakánként közösen végigvesszük az új kérdéseket.  Elég könnyű volt meggyőzniük arról, szakmailag ez biztosan nem válik a káromra. Hosszú estéken és alvásszegény éjszakákon túl azt mondhatom, tényleg hasznosak ezek a beszélgetések. Leginkább úgy tudom érzékeltetni a különbséget az elmúlt fél év és az eltelt közel két hét között, ha az egyéni coach, vagy a csoportos oktatás (nem tréning) közti különbséget hozom példának.  

Most hajnali fél kettő, most értem haza és bár fáradt vagyok, de hasznosnak érzem az energiát és az időt, amit a felkészüléssel töltök. Csütörtökön remélem, nem mondok újra csütörtököt.

Hullámvölgy

Nem túl eredményes, ámde tanulságos napokat tudhatok magam mögött. A hullámvölgy az elméleti pilótavizsgával indult múlt csütörtökön, ahol azzal lepett meg a vizsgáztató hatóság, hogy egy olyan tankönyvből kellett volna eredményesen vizsgáznom, amelyet másfél hónappal ezelőtt adtak ki. Viszont a vizsgát megelőzően erről senki nem tájékoztatott. Számos egyéb visszássággal találkoztam a vizsga során, de itt ezen az oldalon nem akarok senkit ezzel untatni. Keresem és bízom benne, hogy meg is fogom találni azt a fórumot, ahol pozitív irányba tudok elmozdulni. Abban az esetben ha már csak a nyilvánosság és a jog eszközrendszere marad, arról természetesen itt is tudósítok majd. Van egy elég markáns véleményem, de egyenlőre hagyom magam befolyásolni, mert többen jelezték, szeretnék ha megtartanám magamnak a tapasztalatimat és nem vállalnám be a konfrontációt.

Mivel hiszem, attól nekem nem lesz jobb, hogy másoknak rosszabb lesz. Ezért nem akarok csak azért kellemetlenséget okozni senkinek, hogy megtoroljam az engem ért sérelmeket.

Szombaton végre tudtunk próbálni a zenekarral, de kánikula és az egész napra tervezett alkotó napnyi idő inkább dekoncentrálttá tette a csapatot. Ettünk, nevettünk, kártyáztunk (ez egy külön történet), zenélgettünk is egy kicsit. Nem voltam elégedett…

Ma pedig technikai okokból nem tudtam teljesíteni egy ígéretemet, ami egy szervezet menedzsmentje számára megtartandó 30 perces prezentáció lett volna. Nem is emlékszem hasonló esetre az elmúlt húsz évből.  Majd igyekszem kárpótolni őket.

Keresem az okait magamban, miért jöttek ezek az akadályozó tényezők. Talán már ki kellene kapcsolni egy pár hétre?

Holnap reggel 8.30-kor már tréninget kezdek, délután pedig két megbeszélésem is lesz. Egyenlőre marad a „pihenjünk gyorsan, sokat” megoldás.

Mindenesetre most elindulok futni, mert este nyolckor vár egy futótárs a Szigeten.

Fly Team Kupa 2010 2.0

Péntek este volt lehetőségem egy speciális repülési manővert gyakorolni, ezzel is készülve a szombati célra szállás versenyre. Féklap nélkül leszállni igazán elegáns dolog, mivel lényegesen alacsonyabb sebességgel érintkezik így a gép a talajjal. Tizenkét leszállásból hatszor fékszárnnyal és hatszor nélküle értem földet. A gyakorlás során kiderült, hogy a türelem kilebegtetés közben is dicséretes tulajdonság. Bizakodással vártam a mai versenyt.

Mivel múlt héten elmosta az eső a repülős kalandot, ma ismét szombat ellenére korán keltünk és reggel nyolckor már a szegedi reptéren (LHUD) vártuk az eligazítást. Kicsit kicserélődött a csapat múlt hét óta, egyértelműen látszott, elfoglalt társaság, nem mindenki tudja két szombatra is elkötelezni magát a rendezvényre.  Körülbelül 8:30-kor ért véget az eligazítás. Amint kiléptünk az épületből, olyan párás hőség nehezedett a reptérre, mintha szaunába léptünk volna, ahol éppen most öntöttek vizet a kövekre.

Úgy tűnik az időjárás mostanában jelentős szélsőségekkel képes befolyásolni az életünket. Vagy ömlik az eső és elúsznak a házak, vagy a kánikula hatására párolog a víz. Majd mindjárt megnézzük a levegőből, miként alakult mára a talajvíz, hiszen mostanában mi vagyunk az ezer tó országa…

Elsőként kaptam meg a navigációs feladatot rejtő borítékot, amelyben volt egy trükkösen megfogalmazott útvonalterv, amelyet legalább négyszer el kellett olvasni ahhoz, hogy a szögmérőt egyáltalán érdemes legyen kézbe venni.  Találtam a borítékban még hét darab légi felvételt is, amelyeken az öt fordulópont és a rajt, meg a cél volt látható.  Volt ezek közt körforgalom, útkereszteződés, vasúti átjáró, híd a csatornán, de sehol egy jelentős templom, vagy egy nagy épület, vagy tó. Mindegyik beazonosításához pontosan kell navigálni és nyitva tartani a szemem. Az induláskor a gépben jöttem rá, hogy elfelejtettem szögmérővel kimérni az irányszögeket. A feladatkiírásban megadtak egy csomó irányszöget a szerkesztéshez. Nekem meg nem tűnt fel, hogy azokat nem lehet majd használni a repülés közben. Álmos is voltam, meg figyelmetlen is.  Mivel előre beosztott időrend szerint indultunk, nem volt már idő kiszállni és pótolni a hiányosságot.  Motorindítás, pályára ki és fel!

Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a távnak, nem törődtem az egész útvonallal, mindig csak a következő fordulópontra koncentráltam. Jelentősen megkönnyítette a helyzetemet, hogy ismerős települések környékén kellet megtalálni a fordulópontokat, így az első kettő után megnövekedett magabiztossággal fordultam rá a következő feladatra.  Mártély felett már biztosan látszott, túl gyorsan sikerült ideáig eljutni és büntető pontokra lehet számítani, ha 45 percnél korábban, érünk a célhoz.  Így volt idő néhány felvételt készíteni az áradásról és a belvízről. Nagyon foglalkoztat a légi fotózás, de már most látom, akik profi színvonalon csinálják, nagyon sokat áldoznak erre a tevékenységre, szándékaim szerint én maradok lelkes amatőr.

A verseny szabályai szerint nem szabad körözgetve eltölteni a plusz időt, ráadásul szívesebben haladtam volna az utolsó ponttól a cél felé, mert elég bizonytalan voltam abban, sikerül-e megtalálnom. Végül a kiírás szerinti 45 percnél haladtam át a célon.  Majd kiderül hány pontot vonnak le a körözgetésért.  Ahhoz képest, hogy az iránytűt abszolút nem használtam, mivel nem mértem ki az irányszögeket, elégedett voltam az úttal. A versenyszellemnek a nyomait sem sikerült felfedeznem magamon, de a feladat megoldás kihívása inspirált.

A fehértói halastavak felett következett az égre rajzolási feladat. Na, ilyet sem próbáltam még soha.

Voltak ajánlott figurák, de én egy violinkulcsot próbáltam felrajzolni az égre. A GPS képernyőjén lehetett ellenőrizni mit alkottam. Olyan lett, mint egy gyerek rajz. Megmondják  mit ábrázol,s  aki felismeri, annak jó, aki meg nem…

A tegnapi gyakorlás után fokozottan törekedtem a leszállást profin végrehajtani. Azzal a nehezítéssel, hogy kitették azokat a bokszokat, amelyekben ha sikeresen célra száll a pilóta a következő feladatban, annak pontértéke lesz a versenyben.  

Példaértékűen behelyezkedtem és belebegtettem, majd a jobb pontérték elérése miatt visszaengedtem a féklapot, hogy tovább a levegőben maradjak és így a magasabb pontszámot érő helyre érjek földet.  Sajnos túl sokat csuktam vissza a féklapból, így a gép repülni akart és elszívódott a földtől. Ezért muszáj volt átstartolni és egy szűk körrel megismételni a leszállást. Másodszorra nem érdekeltek a pontok, szépen és biztonságosan földhöz simítottam a gépet.

Húsz kérdés volt a tesztlapon, ami a versenyfeladatokhoz tartozott. Tizenhét kérdést helyesen sikerült megválaszolni, amit öt nappal az elméleti vizsga előtt kielégítő eredménynek tartok. Húsz perc volt a tesztlap kitöltésére és én kilenc perc alatt befejeztem.

Fontos tanulság a vizsgára: érdemes minden kérdést pontosan értelmezni!!!

Ebédre ismét finomat kaptunk, bár a nagy meleg miatt senkinek nem volt igazán étvágya. Öntöttük a fejünkre a vizet, nagy sikere volt a fagylaltnak is.

Sajnos elcsúsztunk az eredeti időbeosztástól és nem maradt időm végrehajtani a célra szállási feladatot. Amikor pedig vissza tudtam volna menni a reptérre, özönvíz szerű esőt bocsájtott ránk az ég.  

Jövőre újra Fly Team Kupa, ott a helyem!

Fly Team Kupa 1.0

Akivel csak találkoztam a Fly Team csapatából az elmúlt hetekben mindenki megkérdezte: ugye jössz?

Tették ezt azzal a hangsúllyal, amivel családtagok szoktak ebédre invitálni, visszautasíthatatlan lelkesedéssel.  Ugyan a Telecom meghívására ma Kapcsolat koncertre is hivatalos voltam, meg a jövő szerdai SPL vizsgára is készülnöm kell, de igent mondtam.  Nagyon kíváncsi voltam milyen csapat programot szerveznek a számomra meditációs elmélyülést nyújtó repülős élményből.

Már megint az időjárás packázik velünk gondoltam, amikor reggel a harmatos fűben igyekeztem a kocsi felé, nyolckor kezdődik az eligazítás, közös kávét és péksüteményt is beígértek a pontosan érkezőknek.  Nem túl gyakori, hogy olyan csoportos rendezvényen vegyek részt, amit nem mi szervezünk, ezért át tudom élni azok aggodalmát, akik sok munkával és lelkesedéssel létrehoznak egy rendezvényt, amit az időjárás aztán elmos. Igyekeztem optimistán érkezni és olyan arcot vágni, ami azt üzeni: menni fog ez fiúk!

Ritka ilyen korán ekkora tömeg a reptéren, ismerősök és új arcok is forgolódtak a társaságban, a tököli reptérről is elhozták az ottani gépeket, amelyek szépen letakarítottan kint álltak a hangár előtt. Olyan esküvői készülődés hangulat volt, tiszta járművek, ismerős ismeretlenek, kaja az asztalon, egyetek, igyatok.  Célra szállás, útvonal repülés titokzatos borítékok alapján, furfangos elméleti kérdések és az égre rajzolási feladat ígéretével figyeltük a híreket az időjárás változásairól. Nem nagyon biztattak minket, de azért mi bizakodtunk.  Jellemző rám, úgy szervezem a programom, ha valami időben csúszik, hasznosan tudjam elfoglalni magam, ezért beszaladtam a városba és elintéztem az ottani dolgomat is. Két feladat közt pedig az eget kémleltem, mit osztanak még nekünk a fentiek mára?

Csabi felhívott és elújságolta, hogy gyakorlónappá módosult a mai program, mert ha tudunk is repülni, az egész programot már biztosan nem tudjuk végig csinálni. Így jövő szombat lesz majd a mi napunk. Ma pedig menjek és gyakoroljunk a közelgő vizsgámra légtérfeladatokat.  Magam részéről ennek jobban örültem, mint a versengésnek, hiszen bár tudom a részvétel a fontos, de azért, jelentős rutinnal szívesebben versenyeznék. Ahogy közelítettem a reptér felé, már láttam az égen a gépeket szorgos egymásutánban elrepülni fejem felett. Amint kiértem a starthoz, már érkeztek is a célra szállás feladatot teljesítendő. Nem tűnt könnyű feladatnak. Mire sorra kerülhettem volna, az eső már szorgosan kopogott a gépeken.

 Csabi kiabált, gyere, szállj be! Minek, be kellene tenni a hangárba a gépet, nem? Pont azért, hogy repülj végre esőben is.  Csabira mindig lehet számítani, ha kalandorkodásról van szó.  A vizes gép nem igen akarta elhagyni a talajt, megháromszorozódott a felszállási úthossz és alig lehetett kilátni a plexin keresztül. Úgy tűnt, maradunk, de egyszer csak kisimult a rezgés, a levegőben voltunk.

Egy szűk kör a reptér felett alacsonyan nagy bedöntésű fordulókkal fűszerezve, majd egy misztikus földet érés, amely során nem tudtam eldönteni, miből látja Csabi, milyen magasan vagyunk a földtől.

Általában ha új manővert tanulok, az a szokás, hogy az oktató csinálja, de a kezem és a lábam a kormányokon van, hogy érezzem, mi történik. Most mindent elengedtem, mert annyira necces volt az egész, hogy úgy voltam vele, itt én csak figyelek. Annyira gyorsan történt minden, hogy izgulni és mérlegelni nem volt időm, ha lett volna, valószínűleg nem ülök be a gépbe, mert nem szeretem a felesleges kockázatot. Így utólag viszont el kell, ismerjem, nagyon érdekes és emlékezetes élmény volt, kár lett volna kihagyni.

 Évente kétszer eszem pörköltet, de ez a mai a sátorban miközben kopogott az eső a tetején, nagyon finom volt. A beszélgetések során számos „hasznos” információval gazdagodtam, pl. „előbb kell a nőt ágyba vinni, és csak utána repülni”.  Szóval jó volt a hangulat.

Jövő szombaton folytatjuk.