Keresés ebben a blogban

2010. július 31., szombat

Keresztben jégeső bombázza szét azt, amit láttam…



Nagyon ritkán élek meg hasonló töménységben ennyi visszahúzó, hátráltató erőt  mint mostanában. Az jellemzően ismétlődő szituáció, egy-egy tréningszezon vége felé a szervezetem betegséggel jelzi, hogy itt lenne az ideje már megállni és pihenni. Az évek alatt elég jó hatásfokkal megfigyeltem a jelzéseket, majd megtanultam megelőzni a betegséget, hogy a szabadságom első szakaszát ne lábadozással kelljen töltenem.
Most is egészséges vagyok, így végül is nincs igazán nagy gond, de a helyzet mégsem egyszerű.
Ott indult az egész, amikor három hete nem sikerült elsőre letennem a pilóta elméleti vizsgát.

Az egész szituációt méltatlannak és kiszolgáltatottnak éltem meg. Annyira sok negatív véleményem lett a rendszerrel és az egész folyamattal kapcsolatban, hogy inkább nem idézem most fel részletesen, mert kicsit sem vagyok már objektív. Szubjektív érzéseim alapján pedig senkit nem szeretnék megbántani, vagy kellemetlen helyzetbe hozni. Az illetékeseknek elmondtam, amit gondolok, azt kezdenek vele belátásuk szerint, amit akarnak.  A hatóságnál és a pilóta iskolában dolgozók hozzáállása és embersége nem megkérdőjelezhető, azt ezúton is köszönöm.

Az tény viszont, hogy alázatból sikerült leckét vennem, hiszen a munka mellett heti 2-4 estét és gyakran éjszakát töltöttünk együtt Podival , hogy felkészüljek a hirtelen megváltozott vizsgafeltételeken való megfelelésre.  A második alaklommal is csak részsikert könyvelhettem el, mert egy témakörből ismét elcsúsztam.  Most csütörtökön ezt az utolsó akadályt is sikerült magam mögött tudni. Mindenki nagyon örült és gratulált, csak belőlem hiányzik a boldogság érzése.

Túl sokáig, túl sok időt, túl sok energiát, minden túl, túl, túl…

Többször elgondolkodtam a vizsgával kapcsolatban azon mi mennyit ér meg számomra. Egy vadászpilóta, egy űrhajós meg pláne rengeteget tanult és eljutott oda ahová készült. Viszont nagyon korlátozott ideig élvezhette az űrutazás vagy a hangsebességgel történő repülés élményét.  Nekem még kb. 20-30 év hobbyrepülésre megnyílt most a lehetőségem ezzel a vizsgával.

Közben további akadályozó tényezők is jelentkeztek. Apró pici jelzések ezek, amelyek mind abba az irányba mutatnak: állj már le! Az email szolgáltatónk frissített valamit a rendszerén, így lassan egy hete nem tudok biztonsággal levelezni. Először észre sem vettem, hogy napok óta nem kapok levelet. Csak amikor kezdtek érdeklődni, hogy megkaptam?  Akkor tűnt fel a hiba. Küldeni még most is csak esetlegesen tudok, pedig már többször beállították. Két telefonom egyszerre merült le, hogy biztosan ne érjen el senki. Az utolsó vizsga előtti napon pedig indulás előtt nem találtam az autóm kulcsát, ami még soha nem fordult elő velem, nem is tudtam a saját kocsimmal utazni, más megoldást kellett találni. Most csütörtökön, amikor este hazaértem a „sikeres” vizsgáról, jött a hír, miszerint Szegeden egy vitorlázó repülőgép kamionnal ütközött.  Elég jól kifejlesztettem a képességet, hogy függetlenítsem magam azoktól a dolgoktól, amelyeket nem tudok befolyásolni és azokra koncentráljak, amelyekre valóban hatást tudok gyakorolni. Ez a hír most mégis nagyon érzékeny állapotban talált.

 Két biztos menekülési útvonalam van a napi terhek elől, vagy kifutom magamból vagy kiéneklem a feszültséget. Most a gitárom és egy Bereményi Géza - Cseh Tamás –Másik János által jegyzett dal, hömpölygő hullámain tomboltam ki a bennem lévő vihart.

Bereményi Géza – Cseh Tamás – Másik János:
Keresztben jégeső

Egy alkonyattájt, még mielőtt szétmegy minden,
 
S körvonalakból kivetkőznek minden tárgyak,
 
Hetek után elhagyni jó az üres szobát,
 
Egyetlen dobbantás, gyerünk a városba, rohadt világ!
 

Utcán láthat nyitott kabátban, ki sír utánam,
 
Félthet engem, ahogy futok ott, nyitott kabátban.
 
Elém ha áll, én akkor is, gyerünk tovább!
 
Megszerzem akkor is, ha belepusztulok, az éjszakát!
 

Ki látott engem, mit tud rólam, úgy elbújtam,
 
Mit gondoltam üres szobámban egymagamban?
 
Most jókedvem lesz, jó kedvem lesz, akkor is jókedvem lesz.
 
Valaki elpusztul, talán az én leszek, de jó kedvem lesz!
 

Befele mész, menj hát bele, be a sötétbe!
 
Vége nem lesz, hiába tudod, hogy mi a vége.
 
Menj hát fiú, így bíztatom kabátomat,
 
Hetek után az üres szobából, ha kiszalad.
 
Menj hát fiú, így bíztatom kabátomat,
 
Hetek után az üres szobából, ha kiszalad.
 

Befele mész, be a sötétbe, éjszaka van.
 
A legjobb barátod vagyok, fizess, ha van!
 
Micsoda világ, a szememet szúrja, szúrja, mit látok ott.
 
Fizess, fizetek neked egy konyakot!
 
Rég nem találkoztunk, én szeretlek titeket!
 
Rajta fiú, tudom, hogy ügyes vagy, ugorj át engemet!
 

Mi van a tükörben? Nézz oda, mert én nem merek!
 
Valami bárány, valami bárány, ha nem tévedek!
 
Túl jó, nem gondolod? Túl jó.
 
Most hajó vagy bárány? Nem bárány, hajó. 
 

Befele mész, be a sötétbe, éjszaka van.
 
Mi van? Mi van? Mi van? Mi van?
 
Mi van? Mi van? Mi van? Mi van?
 
A legjobb barátod vagyok... ha van!
 
Micsoda világ, a szememet szúrja, szúrja, mit látok ott.
 
Fizess, fizess, fizetek neked egy konyakot!
 

Kivánom másnak, hogy felébredjen üres szobámban,
 
Keresztben jégeső bombázza szét, azt amit láttam.
 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el.
 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat.
 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el.
 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat.
 
Számban az íz, valami íz, és nem múlik el.
 
Ágyamon felülve levetem a kabátomat.


2010. július 21., szerda

30 év telt el a két pillanat között




Igen, tudom, most egész mással kellene foglalkoznom, de tartok attól, hogy a holnap történései elsodorják azokat a gondolatokat, amelyeket most fogok lejegyezni.

Úgy közeledett felém a lehel téri metrómegállóból felfelé jövet, mint akinek minden lépését meg kell fontolnia. Egyik láb a másik után, majd ismét az egyik…

Idős emberek csúszós úton szoktak ilyen elővigyázatossággal közlekedni. Annyira ellenpontja volt az én igyekezetemnek,  nem tudtam nem észrevenni. El akartam kerülni a leizzadást, ami 35 fokban és üzleti viseletben nem könnyű, ezért szaporán, mégis amolyan optimumon igyekezetem a metró felé.

Összeakadt a tekintetünk, és azonnal megismertem! Egy enyhe fejbólintással és mosollyal köszöntöttem, azzal az óvatossággal tettem mindezt, hogy csak akkor kelljen neki visszabiccentenie, ha kedve van hozzá. Nem volt hozzá kedve, vagy észre sem vette a jelzést, mindegy. Engem alaposan elgondolkodtatott amit láttam.

Utoljára kb. harminc évvel ezelőtt kipirult arccal, lelkesen kértem tőle autogramot, többszázad magammal, akik a kiválasztottak közé tartoztunk, mert találkozhattunk vele. Amikor a közlekedési múzeum mellett volt az irodánk, ereklyeként tekintettem arra a kabinra, ami hazahozta az űrből.

Kamasz koromban a hőst, a kiválasztottat, a példaképet láttam, ma pedig egy óvatosan lépdelő hétköznapi embert.

Nekem az elmúlt három évtized fejlődést, tapasztalatot, sikert hozott. Neki vajon mit? Ő akkor fiatalon volt élete csúcspontján és azóta hol van? Elégedett vagy elégedetlen? Ha lesz harmadik találkozás Farkas Bertalannal az első magyar űrhajóssal, meg fogom kérdezni…




2010. július 20., kedd

Remélem, nem mondok csütörtököt

Elmaradtam egy kicsit a blog írással, de meg tudom magyarázni. :o)
Pedig rengeteg remek dolog történt az elmúlt egy hétben.



Ezen a héten, csütörtökön lesz a PPL  „pótvizsgám” , amely teljesítése már hónapokkal ezelőtt  volt aktuális. Először a hatóság nem tudott fogadni, mert nem volt már szabad hely a vizsgára, majd 5 hétig nekem nem volt szabaddá tehető napom, majd 3 nappal a vizsga előtt lemondták az 5 hete beírt időpontot, majd rá egy hétre a két hónapja megjelent tankönyvből tettek fel kérdéseket, amelyeket nem tárgyaltak a féléves képzésünk során.  A korrektség kedvéért tegyük hozzá, az én felkészülésem is lehettet volna alaposabb, de…  

Nem volt helye ennek a szónak.. de.

Ha engedek az érzelmeimnek, itt most egy részletes beszámoló következne a vizsga körülményeiről és arról, miként éltem meg ezeket. Ugyanis lenne miről írni, ami szerintem a közvéleményt is érdekelné, sőt a hírekbe is bekerülhetne, de ezzel senkit nem mozdítanék előre, csak hátra. Sajnos magam is egy időre nehezebb helyzetbe kerülnék, bármennyire is jót tenne az igazságérzetemnek és az önérzetemnek.   

A döntésemet, miszerint együtt működök a helyzettel és nem megyek szembe a hatósággal, jelentős mértékben befolyásolta az a hozzáállás, amit az oktatóimnál tapasztaltam.  Nem csupán együtt éreztek velem a kudarcban, hanem ezen túlmutatóan vállalták, hogy „időrésekben”, tehát a munkaidőn túl esténként, sőt éjszakánként közösen végigvesszük az új kérdéseket.  Elég könnyű volt meggyőzniük arról, szakmailag ez biztosan nem válik a káromra. Hosszú estéken és alvásszegény éjszakákon túl azt mondhatom, tényleg hasznosak ezek a beszélgetések. Leginkább úgy tudom érzékeltetni a különbséget az elmúlt fél év és az eltelt közel két hét között, ha az egyéni coach, vagy a csoportos oktatás (nem tréning) közti különbséget hozom példának.  

Most hajnali fél kettő, most értem haza és bár fáradt vagyok, de hasznosnak érzem az energiát és az időt, amit a felkészüléssel töltök. Csütörtökön remélem, nem mondok újra csütörtököt.

2010. július 15., csütörtök

Thai Masszázs



Sokan magyarázzák, de számomra mégis megmagyarázhatatlan csoda ez a manuál terápiás módszer.
Egy kicsike törékeny thai lány az apró ujjaival nyomkodja az akupresszúrás pontjaimat, majd belekönyököl az izomzatomba, később pedig sétál a hátamon.  Amikor pedig az egész 1-1,5 órás folyamat végretér, úgy érzem magam, mint aki átaludt egy teljes éjszakát.




Egy időben megelőzésként havonta egyszer-kétszer elmentem valamelyik masszázs szalonba, de most már nem is tudom milyen régen nem voltam.

 A szolgáltatás nem mondható olcsónak, de volt olyan eset, amikor úgy éreztem nem tudom teljesíteni azt, amit vállaltam, és a masszázs segített.
Ma ismét megadatott számunkra ez az élmény. Nagyon jól esett. 

2010. július 13., kedd

Körhinta



A futás ismét jót tett. A 11 kilométer alaposan kisimította az idegrendszerem, ez a legjobb nyugtató.
A mai tréninget hősiesen végig dideregtem, mert a csapatnak annyira melege volt, hogy túlhűtötték a termet.
Viszont a tréning végén felkértek egy coaching munkára, ami ismét egy izgalmas feladat még a nyárra.
Furcsa, tegnap este már nagyon pihenni vágytam, ma pedig örülök a bizalmi feladatnak. Egyenlőre úgy tűnik nem akar véget érni ez a tréningszezon.

Délután két megbeszélés színesítette a napomat, mindkettő célja az volt, hogy friss és naprakész szolgáltatásokkal álljunk a régi és új ügyfeleink elé augusztus végén.

Véletlenül összefutottam egy régi ügyfelemmel, akivel leginkább a személyes szimpátiám miatt sajnáltam, hogy elveszítettük a fonalat. Örültünk a találkozásnak.

A negatív sodrás ami az elmúlt napokban el-elrántott, azért mára is hozott egy nem túl örömteli hírt, de majd aggódunk rajta akkor amikor muszáj lesz, egyenlőre próbáljuk csökkenteni a kockázatot.
Egész este csörgött a telefonom, nagyon érik már bennem az igény egy CSEND böjtre, se telefon se email, se beszélgetés, se internet…

Sokszínű, érdekes, eredményes, hasznos nap volt ez is. 
A holnapi tendert meg megnyerjük, mindent megteszek, hogy így legyen. 

Körhinta....

Hullámvölgy




Nem túl eredményes, ámde tanulságos napokat tudhatok magam mögött. A hullámvölgy az elméleti pilótavizsgával indult múlt csütörtökön, ahol azzal lepett meg a vizsgáztató hatóság, hogy egy olyan tankönyvből kellett volna eredményesen vizsgáznom, amelyet másfél hónappal ezelőtt adtak ki. Viszont a vizsgát megelőzően erről senki nem tájékoztatott. Számos egyéb visszássággal találkoztam a vizsga során, de itt ezen az oldalon nem akarok senkit ezzel untatni. Keresem és bízom benne, hogy meg is fogom találni azt a fórumot, ahol pozitív irányba tudok elmozdulni. Abban az esetben ha már csak a nyilvánosság és a jog eszközrendszere marad, arról természetesen itt is tudósítok majd. Van egy elég markáns véleményem, de egyenlőre hagyom magam befolyásolni, mert többen jelezték, szeretnék ha megtartanám magamnak a tapasztalatimat és nem vállalnám be a konfrontációt.

Mivel hiszem, attól nekem nem lesz jobb, hogy másoknak rosszabb lesz. Ezért nem akarok csak azért kellemetlenséget okozni senkinek, hogy megtoroljam az engem ért sérelmeket.

Szombaton végre tudtunk próbálni a zenekarral, de kánikula és az egész napra tervezett alkotó napnyi idő inkább dekoncentrálttá tette a csapatot. Ettünk, nevettünk, kártyáztunk (ez egy külön történet), zenélgettünk is egy kicsit. Nem voltam elégedett…

Ma pedig technikai okokból nem tudtam teljesíteni egy ígéretemet, ami egy szervezet menedzsmentje számára megtartandó 30 perces prezentáció lett volna. Nem is emlékszem hasonló esetre az elmúlt húsz évből.  Majd igyekszem kárpótolni őket.

Keresem az okait magamban, miért jöttek ezek az akadályozó tényezők. Talán már ki kellene kapcsolni egy pár hétre?

Holnap reggel 8.30-kor már tréninget kezdek, délután pedig két megbeszélésem is lesz. Egyenlőre marad a „pihenjünk gyorsan, sokat” megoldás.

Mindenesetre most elindulok futni, mert este nyolckor vár egy futótárs a Szigeten.

2010. július 7., szerda

A Hópárduc történetei




Gyakran előfordul velem mostanában, hogy nem tudom eldönteni, mennyire magamnak, és mennyiben mások jóindulatának köszönhetem azt, ami éppen történik velem. Valószínűleg az igazság valahol a két lehetőség közt lesz, de még keresem a választ.


Egy ügyfelem, aki gyakran hív a barátjának, szeretem elhinni, hogy ez így is gondolja, felhívott és felkért erre a feladatra. Amely lényege, egy inspiráló beszélgetés előkészítése és lebonyolítása Erőss Zsolttal és Szlankó Zoltánnal, akik expedíciós hegymászásban jeleskednek. Zsolt megszerezte a jogot a Hópárduc név viselésére is, amely három nyolcezer méteres csúcs megmászása után jár azoknak, akik nem csak elindultak az útra, hanem vissza is tértek.





Az volt az újdonság számomra ebben a feladatban, hogy eddig ez jellemzően úgy történt, hogy mi csodálkoztunk rá olyan emberekre, akik példaképként állíthatóak az üzleti szférában dolgozók elé. Megkerestük, felkészültünk és eladtuk az ügyfeleknek az előadást. Ez esetben pedig az ügyfél választotta ki a követendő mintát és ránk bízta mit hozunk ki a találkozásból.


Különös fűszere volt a felkérésnek az a tény, hogy Zsolt egy hegymászó balesetben olyan sérüléseket szenvedett, amelyek következtében saját döntésére amputálták az egyik lábát. Az egész folyamatot élénk médiaérdeklődés kísérte. Tévénézők tömegei láthatták, milyen egészséges érzelmi állapotban hozta meg és kommunikálta a visszafordíthatatlan döntését a lábával kapcsolatban.




Ugyan néhány falat már volt lehetőségem megmászni. Számos outdoor tréningen céges csapatokkal közösen túrákat is megéltem. De ezek a személyes élmények mind csupán felszínes tapasztalatok voltak ebből az elképesztően szép és szélsőségekben gazdag sportból.

Egy könnyed hangulatalapozó filmmel indítottuk a beszélgetést. A kérdés felelet özönben, rengeteg téma felmerült. Mi a motiváció, ami egyre magasabbra-hegyekre hajtja a mászót? Miként készülnek? Miként állítják össze a csapatot? Hogyan működnek együtt? Hogyan kezelik a kudarcot és a tragédiát? Mikét viseli a család a bizonytalanságot? Stb.


Zoli hozott speciális hegymászó felszerelést, amelyeket elég fenyegetően néztek ki, persze nagyon érdekese voltak. A beszélgetés végét egy gyönyörű filmmel zártuk, amelyet Zsolt folyamatosan kommentált imponáló szerénységgel. Szeptemberben egy újabb nyolcezres meghódítására indulnak, addig lehet őket előadásra hívni, majd két hónapra rá, amikor hazatérnek.




Jó szívvel állíthatom, érdemes!

2010. július 3., szombat

Fly Team Kupa 2010 2.0





Péntek este volt lehetőségem egy speciális repülési manővert gyakorolni, ezzel is készülve a szombati célra szállás versenyre. Féklap nélkül leszállni igazán elegáns dolog, mivel lényegesen alacsonyabb sebességgel érintkezik így a gép a talajjal. Tizenkét leszállásból hatszor fékszárnnyal és hatszor nélküle értem földet. A gyakorlás során kiderült, hogy a türelem kilebegtetés közben is dicséretes tulajdonság. Bizakodással vártam a mai versenyt.

Mivel múlt héten elmosta az eső a repülős kalandot, ma ismét szombat ellenére korán keltünk és reggel nyolckor már a szegedi reptéren (LHUD) vártuk az eligazítást. Kicsit kicserélődött a csapat múlt hét óta, egyértelműen látszott, elfoglalt társaság, nem mindenki tudja két szombatra is elkötelezni magát a rendezvényre.  Körülbelül 8:30-kor ért véget az eligazítás. Amint kiléptünk az épületből, olyan párás hőség nehezedett a reptérre, mintha szaunába léptünk volna, ahol éppen most öntöttek vizet a kövekre.
Úgy tűnik az időjárás mostanában jelentős szélsőségekkel képes befolyásolni az életünket. Vagy ömlik az eső és elúsznak a házak, vagy a kánikula hatására párolog a víz. Majd mindjárt megnézzük a levegőből, miként alakult mára a talajvíz, hiszen mostanában mi vagyunk az ezer tó országa…

Elsőként kaptam meg a navigációs feladatot rejtő borítékot, amelyben volt egy trükkösen megfogalmazott útvonalterv, amelyet legalább négyszer el kellett olvasni ahhoz, hogy a szögmérőt egyáltalán érdemes legyen kézbe venni.  Találtam a borítékban még hét darab légi felvételt is, amelyeken az öt fordulópont és a rajt, meg a cél volt látható.  Volt ezek közt körforgalom, útkereszteződés, vasúti átjáró, híd a csatornán, de sehol egy jelentős templom, vagy egy nagy épület, vagy tó. Mindegyik beazonosításához pontosan kell navigálni és nyitva tartani a szemem. Az induláskor a gépben jöttem rá, hogy elfelejtettem szögmérővel kimérni az irányszögeket. A feladatkiírásban megadtak egy csomó irányszöget a szerkesztéshez. Nekem meg nem tűnt fel, hogy azokat nem lehet majd használni a repülés közben. Álmos is voltam, meg figyelmetlen is.  Mivel előre beosztott időrend szerint indultunk, nem volt már idő kiszállni és pótolni a hiányosságot.  Motorindítás, pályára ki és fel!

Az esélytelenek nyugalmával vágtam neki a távnak, nem törődtem az egész útvonallal, mindig csak a következő fordulópontra koncentráltam. Jelentősen megkönnyítette a helyzetemet, hogy ismerős települések környékén kellet megtalálni a fordulópontokat, így az első kettő után megnövekedett magabiztossággal fordultam rá a következő feladatra.  Mártély felett már biztosan látszott, túl gyorsan sikerült ideáig eljutni és büntető pontokra lehet számítani, ha 45 percnél korábban, érünk a célhoz.  Így volt idő néhány felvételt készíteni az áradásról és a belvízről. Nagyon foglalkoztat a légi fotózás, de már most látom, akik profi színvonalon csinálják, nagyon sokat áldoznak erre a tevékenységre, szándékaim szerint én maradok lelkes amatőr.

A verseny szabályai szerint nem szabad körözgetve eltölteni a plusz időt, ráadásul szívesebben haladtam volna az utolsó ponttól a cél felé, mert elég bizonytalan voltam abban, sikerül-e megtalálnom. Végül a kiírás szerinti 45 percnél haladtam át a célon.  Majd kiderül hány pontot vonnak le a körözgetésért.  Ahhoz képest, hogy az iránytűt abszolút nem használtam, mivel nem mértem ki az irányszögeket, elégedett voltam az úttal. A versenyszellemnek a nyomait sem sikerült felfedeznem magamon, de a feladat megoldás kihívása inspirált.

A fehértói halastavak felett következett az égre rajzolási feladat. Na, ilyet sem próbáltam még soha.
Voltak ajánlott figurák, de én egy violinkulcsot próbáltam felrajzolni az égre. A GPS képernyőjén lehetett ellenőrizni mit alkottam. Olyan lett, mint egy gyerek rajz. Megmondják  mit ábrázol,s  aki felismeri, annak jó, aki meg nem…



A tegnapi gyakorlás után fokozottan törekedtem a leszállást profin végrehajtani. Azzal a nehezítéssel, hogy kitették azokat a bokszokat, amelyekben ha sikeresen célra száll a pilóta a következő feladatban, annak pontértéke lesz a versenyben.  

Példaértékűen behelyezkedtem és belebegtettem, majd a jobb pontérték elérése miatt visszaengedtem a féklapot, hogy tovább a levegőben maradjak és így a magasabb pontszámot érő helyre érjek földet.  Sajnos túl sokat csuktam vissza a féklapból, így a gép repülni akart és elszívódott a földtől. Ezért muszáj volt átstartolni és egy szűk körrel megismételni a leszállást. Másodszorra nem érdekeltek a pontok, szépen és biztonságosan földhöz simítottam a gépet.

Húsz kérdés volt a tesztlapon, ami a versenyfeladatokhoz tartozott. Tizenhét kérdést helyesen sikerült megválaszolni, amit öt nappal az elméleti vizsga előtt kielégítő eredménynek tartok. Húsz perc volt a tesztlap kitöltésére és én kilenc perc alatt befejeztem.

Fontos tanulság a vizsgára: érdemes minden kérdést pontosan értelmezni!!!

Ebédre ismét finomat kaptunk, bár a nagy meleg miatt senkinek nem volt igazán étvágya. Öntöttük a fejünkre a vizet, nagy sikere volt a fagylaltnak is.

Sajnos elcsúsztunk az eredeti időbeosztástól és nem maradt időm végrehajtani a célra szállási feladatot. Amikor pedig vissza tudtam volna menni a reptérre, özönvíz szerű esőt bocsájtott ránk az ég.  

Jövőre újra Fly Team Kupa, ott a helyem!

2010. július 2., péntek

Nem vagyok egy Ironman, sőt...


Nem is emlékszem mikor kerekeztem utoljára, pedig ma is nagyon jó volt nyeregbe pattanni. Ha csak egy mód van rá, szívesebben megyek gyalog vagy tömegközlekedéssel, vagy biciklivel, mint autóval. Ma végre ez is belefért az életembe, igaz a digitális leveleim java még mindig válaszra vár a számítógépemen és tanulni valóm is akadna a jövő heti vizsgára, de kocsi helyett a kerékpárt választottam a reptérre vezető úton, ami oda vissza 16 KM volt.
Amíg Kropkó Pétert nem ismertem, mondhatni a Péter előtti időkben, gyakran megmosolyogtam a magamfajta hobby kerékpárosokat, ha sisakban vagy speciális ruhában láttam őket szokványos kerékpárokon közlekedni.  Pár éve új kerékpárt vásároltam, telefonon kértem a legismertebb hazai Ironman-t, hogy segítsen tökéletesíteni, beállítani a gépet. A következő kérdést szegezte nekem: Sisakod már van? Nincs, de minek? Én nem száguldozom úgy, mint Te…






Amíg nincs sisakod, nem segítek, az első tuning a sisak, mondta. Ez volt, és ha jól emlékszem az óta is ez az egyetlen olyan dolog, amiben kategorikusan nemet kaptam tőle.  Túlbuzgóságnak éreztem a javaslatát és kényelmetlennek, ráadásul feleslegesnek gondoltam a sisakvásárlást.





Néhány napra rá, Emese kolleganőmmel beszéltünk telefonon, aki megtisztelt bizalmával és megosztotta velem, hogy Dávid fia kis sebességgel közlekedve egy lejtőn elesett a kerékpárjával és fejsérülést szenvedett az édesapja szeme láttára.  Szinte reflexszerűen kérdeztem: sisak volt rajta?

Van sisakja, de nem volt rajta, volt a válasz.

Még azon a héten megvettem azt a fejvédőt, amit  ma is viseltem. Sőt a családtagjaimat is igyekeztem ellátni ezzel a hasznos védőfelszereléssel.  Már aki kerékpározik közülük.

Tegnap átkerekezett hozzánk Ágota húgom a két éves Hannával, akinek a fején a gyermekülésben már sisak volt. Biztos vagyok benne, neki már ez lesz a természetes később is, nem kell majd győzködni a használatára.
Minden bizonytalankodónak üzenem, ha jó minőségű sisakot vásárolsz, az kényelmes, jól szellőzik, és ha úgy adódik, meg is véd.

Úgy vagyok vele, mint a biztonsági övvel, ha nem használom, hiányérzetem van.
Persze sose legyen szükség egyikre sem.






2010. július 1., csütörtök

Szabad péntek ...











Ritka ajándék, amely alaposan felkavarta a terveimet, de igyekszem hasznosan felhasználni, ha már így alakult. Történt ugyanis, hogy 5 héttel ezelőtt beírtam a naptáramba a mai napot, mint a hatósági PPL elméleti vizsga időpontját.  
A repült óráim száma alapján már régen mehettem volna vizsgázni. Mivel csak csütörtökön van vizsgalehetőség, nekem pedig ez volt az első szabaddá tehető csütörtököm, amire nem volt tréning beírva, bejelentkeztem a mai napra a hatósághoz. 

800 kérdésből álló tesztkérdésekre kell készülni, ami javarészt fizika témakörébe tartozik, és a meteorológia is elég kiadós anyag.  

A vizsga időpontja előtt három nappal, tehát most hétfőn jelentkeztek a hatóságtól, a hírrel, miszerint most vették észre, hogy július 1 a köztisztviselők napja, és így ők ezen a napon nem dolgoznak. A legnagyobb jó indulattal sem tudom azt állítani, hogy nem lepett meg ez a hír. Miért nem tudták ezt 5 héttel ezelőtt?  Így átszerveztem az életemet és mához egy hétre megyek vizsgázni.

„Ha citromot kapsz, csinálj belőle limonádét!” Szól a bölcs tanács.

Ez a mai és holnapi nap mottója számomra. Túl a bosszankodáson, törekszem örömet és pihenést kihozni a mai napból és megválaszolni az elmaradt leveleimet is. Végül is kaptam még egy hetet a tanulásra, ki kell használni ezt a lehetőséget. A nap is süt!


Adok kapok

A hét első felében prezentációs tréninget tartottunk egy kollegámmal közösen egy vidéki szállodában.

A csapat azzal az ideális hozzáállással érkezett, amit a „mindent tudni akarok” gondolattal lehet leginkább éreztetni.  Sikerélményekben és önfeledt élményekben gazdag napokat töltöttünk együtt.
Kicsit sem éreztem úgy, hogy dolgozom, talán a tegnap esti fáradság jelezte csupán, sok energia kiszaladt belőlem, mégis nagyon jól esett. Legalább annyit kaptam tiszteletből, figyelemből, fejlődni akarásból, mint amennyit én igyekeztem adni a csapatnak. A szálloda munkatársai is őszinte lelkesedéssel tették a dolgukat. 

Egy szigeten jártam ahol mindenki úgy viszonyult a feladathoz és a másik emberhez, ahogy azt mindenhol és mindenkor tenni kellene.