Egyedül repülés

Egy kicsit bajban vagyok, mert olyan érzésről akarok most írni, amelynek az átadása ebben a formában kedvezőtlen esélyekkel indul. 

Imádom azokat az élményeket, amikor olyan perceket élhetek meg, amelyekről egy egész életen keresztül lehet utána beszélni. Ez az élmény sem volt több mint húsz perc - három iskolakör egyedül. Na végre! Ennek is eljött az ideje.

Ez már a sokadik alkalom volt, amit kitűztünk az első egyedül repülésem időpontjának, de vagy a hivatalos papírok hiánya, vagy az időjárás mindig keresztbe tett a dolognak.

Leginkább a csendre emlékszem az egészből, és három szóra a rádión, de ne szaladjunk ennyire előre.

Furcsa volt egyedül bele ülni és kigurulni a géppel, túl sok volt az üres hely mellettem, itt jó sok cucc elfér, ha esetleg több napra akarok egyszer majd egyedül elindulni valahová, merengtem magamban a lehetőségen.  A lehető leglassabban gurultam és nagyon figyeltem arra, hogy a guruló út közepén tartsam a gépet. Mivel észak felől fújt a szél, az egész pályán végig kellet gurulnom ahhoz, hogy széllel szemben tudjak felszállni. Ezt is nagyon hasznos időnek éreztem, hiszen már régóta nem izzadt a tenyerem a repülés során, most pedig igen. Viszont semmit nem kell másként csinálnom, mint eddig, ráadásul a böjtöm is békét és biztonságot teremtett bennem, úgyhogy nyugi.

Szépen lassan szélirányba fordítottam gépet, végigcsináltam az ellenőrző listát még egyszer, majd egy 20 másodpercre becsuktam a szemem és befelé figyeltem. 

Készen állok, indulás!

Rádióztam, majd kövér gázzal elindultam és a közepes szembeszélnek köszönhetően hamar elemelkedtem a földtől.  REPÜLÖK! 

Podi hangja a rádióban: egyedül repülőnk van, kérem fokozottan figyeljetek rá! A torony visszaigazolta a kérést, Németh Zoli a másik légtérben lévő gép fedélzetéről annyit mondott: tőlem azt csinál, amit akar. „Köszönöm a támogatást”, mondtam és ezek után nagyon nagy csend lett, szokatlan némaság.

Olyan érzésem volt, hogy most minden idegszálukkal arra figyelnek a földről, miként teljesítem ezt a feladatot. Valójában persze lehet, hogy ettek, ittak, jól elvoltak, de én rengeteg energiát éreztem a többiek felől és ezt nagyon tiszta élményként éltem meg.  Az első leszállás előtt még kétszer megtöröltem a nadrágomban mindkét kezemet, majd nagyon figyeltem arra, amit a Podi mondott az imént. Leszállás közben a sebesség 110 legyen, felváltva figyeljek a sebességmérőre és a kifutópályára.  Mérő, pálya, mérő, pálya, mérő, pálya, megtörtem a siklószöget, kilebegtettem, majd szépen megéreztem a talajt magam alatt éreztem. A rádión Podi nyugodt hangja: ez szép volt! Köszönöm, igyekeztem, mondtam. Majd újra gáz és már ismét a levegőben voltam.

Mostanra szűnt meg bennem minden feszültség, tettem a dolgom, nézelődtem és igyekeztem minden pillanatot megélni, örömmel, békével. Feltűnt, minden rádió forgalom szokatlanul rövid és célratörő volt, semmi felesleges szó, csak amennyi feltétlenül szükséges. Nem akarják foglalni a frekvenciát, hátha nekem lesz rá szükségem. Ismét egy bizonyíték arra, mennyire figyelnek rám, lentről. Jut eszembe, ezt a kifejezést úgy szoktuk használni, hogy „figyelnek rám fentről”, de rám most lentről tekintettek a vigyázó szemek.

A második leszállás nem volt annyira szép, mint az első, semmi komoly hiba, csak egy kicsit keményebbre sikerült, mint az imént.  Már újra a levegőben voltam, amikor érkezett a visszajelzés Poditól, ez is jó volt. Nem annyira, mint az előző, válaszoltam.

A harmadik kört már szinte meditatív állapotban repültem végig. Nagy nyugalommal, a semmire nem gondolok, üres a fejem, megélem azt, ami velem történik élménnyel. A leszállás közben puhán a földhöz simultam, a gép és én egyek voltunk abban a pillanatban. Jó, hogy így fejeződött be az első egyedül repülésem, ez erősíti az önbizalmam, magabiztosságom. 

Gurultam a hangár felés és közben azon gondolkodtam, miért nem érzek felszabadult örömet? Mi ez a nyugodt befelé forduló nyugalom?

Mióta vártam erre a feladatra és most nincs bennem szándék öklömet az ég felé emelni és ujjongani. Egyszerűen csak jól vagyok.

Láttál minket? Kérdezte Podi, ott voltunk a leszállópálya mellett. Nem vettem észre, hogy ott vagytok. Majd kézfogások, gratulációk, őszinte baráti öröm, ismerősöktől és olyanoktól, akiket most látok először (a következő PPL tanfolyam hallgatói). Megjön a Németh Zoli is, neki külön örültem.

Lám, ha én nem tudok felszabadultan örülni, csinálnak nekem ünnepet mások.

A kötelező adminisztráció során a pilóta naplóba máshová kell írni a repült időt, és az én nevemet a gép parancsnoka oszlopba, ahol eddig az aktuális oktató neve szerepelt. Megkaptam az SPL szakszolgálati engedélyt is a kezembe, mostantól egyedül…

Felhívtam Oltvai Csabit, az oktatómat és megköszöntem neki, hogy ideáig eljuttatott és egy kicsit fájlaltam, hogy nem tudott itt lenni.

Ahogy kikanyarodtam az autómmal a reptérről, csengett a telefon.

Budai Laci barátom a vonal túl végén, neki mondtam el először, mire közölte velem, micsoda „VÉLETLEN” egybeesés. Miért? Most fejeztem be egy dalt, amit neked írtam, Egyedül szállok címmel.

Ismét volt előttem egy nagy kapu, és én lenyomtam a kilincset.

Ellenőrző repülés

Nem csoda, hogy nem tudok vissza aludni. Olyan fáradt voltam, amikor megérkeztem, hogy egy rövid élménybeszámoló után már este nyolckor aludtam. Most hajnali fél kettő, és a tegnap délután itt kavarog a fejemben.

Elég egykedvűen ébredtem, és egy kicsit sem éreztem úgy, hogy majd még megemlegetem ezt a napot. Az önszervezési rutinom és a megérzésem arra ösztönzött ellenőrizzem le, hogy a vizsgáztató ( nem lehet a Csabi, aki a kiképzés során az oktatóm) ott lesz-e a megbeszélt időpontban. Volt is némi kavarodás, és kitolódott az előre eltervezett időpont három órával.

Az eredetileg eltervezett időszakban a tegnapihoz képest kellemes volt az időjárás, csendes szél, száraz, de felhős ég. Vajon így marad ez még 4-5 órát?

Profi volt a Podi (Podolcsák András főpilóta, oktató, repülőmérnök), előre elmondta milyen feladatokat vár tőlem az ellenőrző repülésen. Néztem a papíron bekarikázott feladatokat és tudtam, van köztük 3 olyan amit összesen ha kétszer gyakoroltunk a kiképzés során. Amint kiléptünk a reptérre, arcomba vágott a felerősödött szél. Na jó, nem olyan mint a tegnapi, de lényegesen erősseb mint három órával ezelőtti.

Lesz ami lesz, gondoltam és annyit mondtam: ezt nem vizsgagént fogom fel, mindkettőnk érdeke, hogy csak akkor engedj egyedül repülésre, ha valóban biztonságosan repülök. Persze, így lesz, mondta, és kétséget sem hagyott afelől, tényleg így is gondolja.

Kipakoltuk a gépet a hangárból, majd gépátvétel. Hallomásból tudom, hogy ilyenkor néha megtréfálják a növendéket azzal, hogy szándékosan előidéznek olyan jelenséget a gépen, amit az átvétel során illik észre venni. Így fokozott figyelemmel ellenőriztem mindent, de Podi ma nem volt tréfás kedvében.

Beültünk, melegítettük a motort, rádióztunk és kigurultam az A16 várópontig.

Podi egy A4–es mappát tartott maga előtt, amelyből elég egyértelműnek látszott a következtetés, nem fog hozzáférni a botkormányhoz, így tényleg úgy kell majd vezetnem, hogy ne legyen szükség a részéről korrekcióra. Annyit mondott a jegyzeteléssel kapcsolatban, hogy ne zavarjon ha ír, és ne gondoljam, hogy hibáztam olyankor, mert a jó dolgokat is írni fogja. Jót mosolyogtam magamban, ez más helyzetben (pl: prezentációs vagy média tréningen) a én szövegem is, de itt most Ő a megfigyelő és nekem kell produkálnom.

Végig csináltam a szokásos ellenőrzési protokollt majd felszálltunk. Az első iskolakör rendben lement, igyekeztem mindenre figyelni, de kicsit sem voltam görcsös, vagy feszült. A második felszállás után, hirtelen levette a gázt jelezvén, leállt a motor, kényszerleszállást kell ilyenkor csinálni. Mivel ezt jó sokat gyakoroltuk a kiképzés során igazán nem volt benne semmi váratlan, elegendő magasságunk volt ahhoz, hogy visszaérjek a reptérre. Igaz, nem a kifutópályára helyezkedtem be, hanem arra merőlegesen a széllel szemben. Podi szerint elegendő lett volna a magasságunk ahhoz is, hogy pályára szálljunk, de így is biztonságos megoldás volt. Magamban nagyon elégedett voltam, mert még a rádión is leadtam az infót, „vészhelyzeteket gyakorlunk”, régebben ezt gyakran elfelejtettem a nagy koncentrációban.

Alig hagytuk el a repteret máris újra „leállt” a motor, ismét megoldottam, ez így rendben lesz. A következő körből nem leszálltam, hanem inkább csak földet értem, mert ugyan mondtam a fülesben, hogy itt majd vissza kell engednem a féklapot egy kicsit, de nem így csináltam. Huppantunk egyet, itt az első hiba. „Ha mondod a jó megoldást, miért nem úgy csinálod?”, azt hiszem nem válaszoltam, mert nem volt rá válaszom.

Itt jöttek azok a feladatok, amelyeket nem sokat gyakoroltunk, leszállás közbeni csúsztatás és áthelyezkedés alacsony magasságon a kifutópálya felett.

Mindkettőt botrányosan vacakul oldottam meg. Ez van, ezeket ennyire tudom.

Nem voltam sem csalódott, sem mérges, csak konstatáltam ezeket még az oktatóval bizony gyakorolni kell. Tudom, mert hiszem és akarom, egyszer még menni fognak ezek a manőverek is.

„Hagyjuk el a repteret északi irányba, majd emelkedjünk 1000 láb magasságig.” Elhagytam, lerádióztam, emelkedtem. Amikor elértem a kívánt magasságot, szóltam, hogy itt vagyunk. Itt következett az amit ugyan gyakoroltunk többször, de nem mindig sikerült úgy ahogy kell. Nagybedöntésű fordulókat kezdtem el csinálni, ami először 40 majd 60 fokos bedöntést jelent. Az első kettőből zuhanó spirálba csúsztam, de mindkettő észrevettem és korrigáltam. Harmadjára sikerült elkapnom a ritmust és egyet jobbra majd egyet balra és ismét ugyanez következett. „Most csinálj egy olyat hogy az egyikből egyből fordulj a másikba, ne vedd ki közben a gépet egyenes repülésbe!”. Na hát ilyet még soha sem próbáltam, de legyen. Ott fent jónak tűnt az első próbálkozás, később a földi értékelés során tudtam meg, hogy nem volt tökéletes, mert közben nem volt nullán a variométer, és az egész forgolódást 1000 lábon kezdtem és 1500 lábon fejeztem be. Láttam én, hogy magasabban vagyok, de nem gondoltam ezt hibának, de most már ezt is ki kell majd gyakorolni.

Két vagy három - nem is emlékszem - átesést kellet csinálnom, amit a magam számára imponáló magabiztossággal vittem végig. Mert azt csak mi tudjuk az oktatómmal, hogy a kiképzés során mennyire féltem ettől a manővertől. Jut eszembe, erre Podi adta meg a megoldást nekem, a ritka alkalmak egyikén, amikor vele volt lehetőségem gyakorolni. Azt mondta, hogy ne előre nézzek (ahol is azt látni, hogy eltűnik a föld csak az ég és a felhők vannak előttem, mivel lassacskán szinte a hanyatt fekszem az ülésben), hanem nézzek ki a bal szárnyvégre és figyeljem, hogyan változik a szárny állásszöge.

Hasznos dolog több oktatóval repülni a kiképzés során, mert mindenkitől lehet kapni olyan ötletet, ami határozottan előre lendít egy adott feladat megoldásába. Ma is tanultam tőle egy ilyen mikor hova nézzek megoldást és bizonyítottan sokat segített, de erről majd később.

Utolsó feladat, ténylegesen leállítani a motort és biztonságosan levitorlázni a 34-es füves pályára. Az utólagos értékelésből kiderült, hogy itt csináltam néhány értelmetlen fordulót, ez nekem fel sem tűnt, majd az egész ellenőrző repülést megkoronáztam az utolsó a vizsga során nyolcadik és persze a legrosszabb leszállással. Amit erre felé csupán földet érésnek neveznek.

Befelé gurultam a hangár irányába és nem voltam elégedett magammal.

Nem tudtam, hogy most sikerült a vizsga vagy sem, de nem is ez volt a fontos, hanem az, ment ez nekem már sokkal jobban is. Természetesen működött az önvédelmi kifogáskezelő rendszerem is, és megtaláltam a magam mentségét. Több mint két hete nem volt módom gyakorolni az időjárás miatt, kivéve a tegnapi széllökéses 28 percet. Így amit ma tudtam produkálni az nem egy vizsga előtt felturbózott történet, hanem valóban ez a jelenlegi készségszintem.

A kiértékelés egy profi kérdéssel kezdődött, „Te hogyan értékelnéd?”, szórtam magamra a hamut és Podi bólogatott és folytatta a felsorolást, közben minden hibát ami elhangzott, lejegyzeteltem.

Megérkezett Túri Zoli, aki a pilóta és repülőgép-szerelő, és kiderült mostantól neki van foglalva a gép, egy kicsit eldumáltuk az időt. Podi egyezkedett vele, hogy várjon egy kicsit, mert nekem még most egyedül repülős feladataim vannak.

Motyogtam valami olyat, hogy hát majd valamelyik nap a közeljövőben sort kerítünk rá, de egyöntetűen mondták nem annak most kell megtörténnie.

Majd megtankolták a gépet, és utána…

Ezt már csak holnap mesélem el, mert mindjárt három óra és holnap tréninget tartok.