Igen, tudom, most egész mással kellene foglalkoznom, de tartok attól, hogy a holnap történései elsodorják azokat a gondolatokat, amelyeket most fogok lejegyezni.
Úgy közeledett felém a lehel téri metrómegállóból felfelé jövet, mint akinek minden lépését meg kell fontolnia. Egyik láb a másik után, majd ismét az egyik…
Idős emberek csúszós úton szoktak ilyen elővigyázatossággal közlekedni. Annyira ellenpontja volt az én igyekezetemnek, nem tudtam nem észrevenni. El akartam kerülni a leizzadást, ami 35 fokban és üzleti viseletben nem könnyű, ezért szaporán, mégis amolyan optimumon igyekezetem a metró felé.
Összeakadt a tekintetünk, és azonnal megismertem! Egy enyhe fejbólintással és mosollyal köszöntöttem, azzal az óvatossággal tettem mindezt, hogy csak akkor kelljen neki visszabiccentenie, ha kedve van hozzá. Nem volt hozzá kedve, vagy észre sem vette a jelzést, mindegy. Engem alaposan elgondolkodtatott amit láttam.
Utoljára kb. harminc évvel ezelőtt kipirult arccal, lelkesen kértem tőle autogramot, többszázad magammal, akik a kiválasztottak közé tartoztunk, mert találkozhattunk vele. Amikor a közlekedési múzeum mellett volt az irodánk, ereklyeként tekintettem arra a kabinra, ami hazahozta az űrből.
Kamasz koromban a hőst, a kiválasztottat, a példaképet láttam, ma pedig egy óvatosan lépdelő hétköznapi embert.
Nekem az elmúlt három évtized fejlődést, tapasztalatot, sikert hozott. Neki vajon mit? Ő akkor fiatalon volt élete csúcspontján és azóta hol van? Elégedett vagy elégedetlen? Ha lesz harmadik találkozás Farkas Bertalannal az első magyar űrhajóssal, meg fogom kérdezni…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése