Az első pár percben teljesen leizzadtam, pedig lelkileg igyekeztem még a földön felkészíteni magam az élményekre, amelyeket Zoli sejtelmes mosollyal előre beígért. Persze nem mondta el mire számíthatok, annyit sikerült kipréselnie magából, hogy mű repülni nem fogunk. Miután felszálltam és az iskolakör harmadik fordulójából kisoroltam, emelkedtem még egy kicsit, majd 2000 láb magasan annyit mondott, engedd el a szarvkormányt. Értetlenül nézhettem, mert megismételte az utasítást, engedd el a kormányt, elszakadtak a bovdenek, a továbbiakban nem lehet a csűrővel és a magassági kormánnyal irányítani a gépet. Szállj le a géppel ezek nélkül, nyugi, csak csináld, amit mondok. Közben magyarázott valamit, amit legszívesebben nem hallgattam volna, de muszáj volt.
„Most két halott ül a gépen, csak van alattuk még 600 méter a történet végéig, de nem kell feltétlen összetörniük magukat.”
Elég erős szél volt, önkéntelenül nyúltam volna a kormányhoz minden pillanatban, amikor a szél meg-megdobta a gépet. Mindahányszor rám szólt: ne nyúlj a kormányhoz!
Korrigáld lábbal!
Korrigáld lábbal!
Az összes idegszálammal a feladatra koncentráltam.
Persze az a tudat tökéletes biztonságot adhatott volna végig a gyakorlat során, hogy valójában minden kormányszerv tökéletesen működőképes, de az eddigi 100 órányi repüléseim során, ha az egyik kezemmel elengedtem a kormányt, azonnal fogtam a másikkal, így komoly feladat volt függetlenítenem magam ettől a megszokástól.
Trimmeld ki a gépet, húzd ki a porlasztófűtést, nyomd vissza, adj gáz, vedd le a gázt, figyeld az állásszöget, korrigáld lábbal.
Utasítások hangoztak el nyugodt egymásutánban, nem volt szükség egyetlen hirtelen mozdulatra sem. Hangos szó nem hangzott el a kabinban. Lassan már megfeledkeztem arról, hogy ez egy abnormális helyzet, és elfogadtam, hogy így fogjuk letenni a gépet. Zoli mondja, én csinálom.
Ráfordultam a leszállópályára és a sebesség csökkentésével folyamatosan süllyedni kezdtünk, közben rádión jeleztem az információs szolgálatnak leszállási szándékunkat és megkaptam a „pálya szabad” jelzést. Ekkor a guruló úton megláttam egy másik gépet, amelyik egyértelműen felszállási szándékkal közelített arra a pályára, amire landolni szándékoztunk. A torony neki is szabad utat adott a pálya használatára, amiből ismét kiderült számomra, amit persze eddig is tudtam, a toronyban is emberek ülnek, ők is hibázhatnak.
Valós vészhelyzetben persze ez a kettős krízis helyzet nem fordulhatott volna elő, hiszen ha tényleg elment volna a kormány, akkor már rég jeleztük volna rádión és a földről mindenki csak ránk figyelne, és nem küldene elénk a pályára egy másik gépet. Így gázt adtunk és használva az összes rendelkezésünkre álló kormányművet korrigáltuk az irányunkat, és áthúztunk a pálya mellett, s hagytuk a másik gépnek a pályát. Így a slussz poén elmaradt, de mégis rengeteg tanulsággal szolgált ez az élmény.
