Egyedül repülés

Egy kicsit bajban vagyok, mert olyan érzésről akarok most írni, amelynek az átadása ebben a formában kedvezőtlen esélyekkel indul. 

Imádom azokat az élményeket, amikor olyan perceket élhetek meg, amelyekről egy egész életen keresztül lehet utána beszélni. Ez az élmény sem volt több mint húsz perc - három iskolakör egyedül. Na végre! Ennek is eljött az ideje.

Ez már a sokadik alkalom volt, amit kitűztünk az első egyedül repülésem időpontjának, de vagy a hivatalos papírok hiánya, vagy az időjárás mindig keresztbe tett a dolognak.

Leginkább a csendre emlékszem az egészből, és három szóra a rádión, de ne szaladjunk ennyire előre.

Furcsa volt egyedül bele ülni és kigurulni a géppel, túl sok volt az üres hely mellettem, itt jó sok cucc elfér, ha esetleg több napra akarok egyszer majd egyedül elindulni valahová, merengtem magamban a lehetőségen.  A lehető leglassabban gurultam és nagyon figyeltem arra, hogy a guruló út közepén tartsam a gépet. Mivel észak felől fújt a szél, az egész pályán végig kellet gurulnom ahhoz, hogy széllel szemben tudjak felszállni. Ezt is nagyon hasznos időnek éreztem, hiszen már régóta nem izzadt a tenyerem a repülés során, most pedig igen. Viszont semmit nem kell másként csinálnom, mint eddig, ráadásul a böjtöm is békét és biztonságot teremtett bennem, úgyhogy nyugi.

Szépen lassan szélirányba fordítottam gépet, végigcsináltam az ellenőrző listát még egyszer, majd egy 20 másodpercre becsuktam a szemem és befelé figyeltem. 

Készen állok, indulás!

Rádióztam, majd kövér gázzal elindultam és a közepes szembeszélnek köszönhetően hamar elemelkedtem a földtől.  REPÜLÖK! 

Podi hangja a rádióban: egyedül repülőnk van, kérem fokozottan figyeljetek rá! A torony visszaigazolta a kérést, Németh Zoli a másik légtérben lévő gép fedélzetéről annyit mondott: tőlem azt csinál, amit akar. „Köszönöm a támogatást”, mondtam és ezek után nagyon nagy csend lett, szokatlan némaság.

Olyan érzésem volt, hogy most minden idegszálukkal arra figyelnek a földről, miként teljesítem ezt a feladatot. Valójában persze lehet, hogy ettek, ittak, jól elvoltak, de én rengeteg energiát éreztem a többiek felől és ezt nagyon tiszta élményként éltem meg.  Az első leszállás előtt még kétszer megtöröltem a nadrágomban mindkét kezemet, majd nagyon figyeltem arra, amit a Podi mondott az imént. Leszállás közben a sebesség 110 legyen, felváltva figyeljek a sebességmérőre és a kifutópályára.  Mérő, pálya, mérő, pálya, mérő, pálya, megtörtem a siklószöget, kilebegtettem, majd szépen megéreztem a talajt magam alatt éreztem. A rádión Podi nyugodt hangja: ez szép volt! Köszönöm, igyekeztem, mondtam. Majd újra gáz és már ismét a levegőben voltam.

Mostanra szűnt meg bennem minden feszültség, tettem a dolgom, nézelődtem és igyekeztem minden pillanatot megélni, örömmel, békével. Feltűnt, minden rádió forgalom szokatlanul rövid és célratörő volt, semmi felesleges szó, csak amennyi feltétlenül szükséges. Nem akarják foglalni a frekvenciát, hátha nekem lesz rá szükségem. Ismét egy bizonyíték arra, mennyire figyelnek rám, lentről. Jut eszembe, ezt a kifejezést úgy szoktuk használni, hogy „figyelnek rám fentről”, de rám most lentről tekintettek a vigyázó szemek.

A második leszállás nem volt annyira szép, mint az első, semmi komoly hiba, csak egy kicsit keményebbre sikerült, mint az imént.  Már újra a levegőben voltam, amikor érkezett a visszajelzés Poditól, ez is jó volt. Nem annyira, mint az előző, válaszoltam.

A harmadik kört már szinte meditatív állapotban repültem végig. Nagy nyugalommal, a semmire nem gondolok, üres a fejem, megélem azt, ami velem történik élménnyel. A leszállás közben puhán a földhöz simultam, a gép és én egyek voltunk abban a pillanatban. Jó, hogy így fejeződött be az első egyedül repülésem, ez erősíti az önbizalmam, magabiztosságom. 

Gurultam a hangár felés és közben azon gondolkodtam, miért nem érzek felszabadult örömet? Mi ez a nyugodt befelé forduló nyugalom?

Mióta vártam erre a feladatra és most nincs bennem szándék öklömet az ég felé emelni és ujjongani. Egyszerűen csak jól vagyok.

Láttál minket? Kérdezte Podi, ott voltunk a leszállópálya mellett. Nem vettem észre, hogy ott vagytok. Majd kézfogások, gratulációk, őszinte baráti öröm, ismerősöktől és olyanoktól, akiket most látok először (a következő PPL tanfolyam hallgatói). Megjön a Németh Zoli is, neki külön örültem.

Lám, ha én nem tudok felszabadultan örülni, csinálnak nekem ünnepet mások.

A kötelező adminisztráció során a pilóta naplóba máshová kell írni a repült időt, és az én nevemet a gép parancsnoka oszlopba, ahol eddig az aktuális oktató neve szerepelt. Megkaptam az SPL szakszolgálati engedélyt is a kezembe, mostantól egyedül…

Felhívtam Oltvai Csabit, az oktatómat és megköszöntem neki, hogy ideáig eljuttatott és egy kicsit fájlaltam, hogy nem tudott itt lenni.

Ahogy kikanyarodtam az autómmal a reptérről, csengett a telefon.

Budai Laci barátom a vonal túl végén, neki mondtam el először, mire közölte velem, micsoda „VÉLETLEN” egybeesés. Miért? Most fejeztem be egy dalt, amit neked írtam, Egyedül szállok címmel.

Ismét volt előttem egy nagy kapu, és én lenyomtam a kilincset.