Karrier Komédia

A jó sorsom és Márton Andrással ápolt lassan tíz éves barátságunk és számtalan közös szakmai munkák úgy hozta, hogy péntek délután megfigyelője lehettem egy próba szakaszban lévő színházi előadásnak.  Nagyon szeretik az ügyfeleink azokat a tréing programokat, amelyeket Andrással közösen tartunk. Hiszen azon felül, hogy a megszokottól eltérő módszerekkel fejlesztjük a kommunikációs készségüket, meghatározó színházi élménnyel és ismeretanyaggal is gazdagodnak.

Ősztől ez az előadás is jó lehetőség lesz arra, hogy ügyfeleinknek többet nyújtsunk, mint amit elvárnak. Azáltal, hogy már a próba időszakban van lehetőségünk együttgondolkodni az előadás tréning formában történő felhasználásáról, garancia arra, hogy olyasmit hozzunk létre ami még nem volt.  Folyt. köv. 

Na, végre, én is tehettem valamit…!

Természetesen a barátaink olyankor kérnek tőlünk segítséget, amikor legszívesebben azt kérném: most ne kérj, kérlek!

Évtizedes barátság következményeként kialakult egy szakmai együttműködés is, amelyben közös termékeket fejlesztünk, megosztjuk egymással céljainkat és kételyeinket és alkalomadtán együtt örülünk egymás sikereinek. Mostanában mindkét cég élete nagyon felgyorsult és szinte csak szakmai ügyekben volt lehetőségünk beszélgetni. Egy hete jött tőlük a felkérés egy együttgondolkodásra a saját cégük belső ügyeivel kapcsolatban, amit példaértékű módon előkészítettek.  Öt kérdést tettek fel, ami jellemzően „hogyannal” kezdődött, és három órát kaptam a válaszok megtalálására és gyakorlására.

Szívesen foglalkoznék napokat ezekkel az emberekkel, és sokkal könnyebb dolgom lenne akkor. Hiszen közösen formálnák, alakítanák a megoldásokat és alternatívákkal kísérletezhetnénk. Most pedig nekem kell kiválasztanom az ami szerintem jó megoldás és azt kell átadjam, mert nincs idő a közös alkotásra.

9-12-ig. voltunk együtt, és este már nem fogadott hívás volt a telefonomon, amint tudtam visszahívtam a kolleganőt, aki lelkendezve mondta: Működik, amit gyakoroltunk!

Ez volt péntek este az utolsó szakmai telefonbeszélgetésem a héten, fáradtvoltam ugyan, de elégedett. Végre én is tehettem értük valamit.

Média Tréning

Közel egy éves folyamat utolsó epizódjaként Média Tréninget tartottam a héten. Ez egy Vezetői Akadémia befejező modulja volt, ami négy kötelező és nyolc választható témakörből állt.  Az egész folyamatot csoportos előkészítő találkozók és egyénenkénti felmérések, négyszemközti beszélgetések előzték meg.  Így minden résztvevőről részletes információkkal rendelkeztem, és a folyamat során igyekeztem ezeket úgy felhasználni, hogy előremozdítsam mind a szervezeti, mind az egyéni célok magvalósulást.  Többen jelezték a négyszemközti beszélgetés során, hogy a prezentációs helyzetekben nem érzik magabiztosnak magukat, a média szituációkat pedig igyekeznek elkerülni.

Az elmúlt hetek egyik szakmai öröme számomra, hogy hetekkel ezelőtt többen bevállalták, részt vesznek a prezentációs tréningen.  Megbíztak bennem és elhitték, hogy minden ellenérzésük és félelmük ellenére sikerélménnyel fognak távozni a tréningről. Most pedig eljöttek a médiára is, és olyan teljesítményt nyújtottak, amilyet saját bevallásuk szerint nem vártak maguktól.  

Ehhez az is hozzájárult, hogy a két tréning közti időszakban volt sikerélményük a céges prezentációk során. Én tudom, minden ember, aki hajlandó időt és energiát fektetni a gyakorlásra, fejleszthető ezen a területen. Mégis futkos a hátamon a hideg minden alkalommal, amikor látom megvalósulni ezeket a változásokat.

A másik oldalról nézve a dolgot, megtisztel az a bizalom, amivel felém fordulnak ezek az emberek. Hiszen olyan dolgokat gyakorolnak a tréning során, amitől előtte tartottak, ezért meghatározó az élmény, amikor túllépnek ezeken a belső korlátokon.  Most is nagyon elfáradtam a végére, de mégis mosolygok, amikor rágondolok. 

Stressz kezelés tréning

Talán még soha nem tartottam ilyen ideális körülmények közt tréninget ebben a témában.

A résztvevőkkel egyetértésben a tréning 90 %-át a szabadban töltöttük. Virágok mindenfelé, kutyák aludtak a lábunk alatt, lovak és kiscsikók sétáltak el mellettünk a karámban. Finom ételeket kaptunk és volt mellé saláta is bőven.

Az egyik résztvevő hívta fel a figyelmünket erre a jelenségre a program szünetében. Egy lefestett fa oszlop, amelyből az ember szándékai ellenére új élet sarjad.  Mostantól, ezt a képet fogom használni a stressz kezelés munkafüzet elején. Köszönöm, Klára, hogy felhívtad rá a figyelmem!

Ütős motiváció

Nagyon hiszek a személyes kézzel fogható, elérhető példaképek erejében, talán ez az oka, hogy gyakran felkérnek motivációs előadások megtartására.   Ma Erdei Zsolttal volt lehetőségem együtt dolgozni, és magam is felpörögtem a hallottakon, lám egy egész hetes tréningfolyam után sem alszom még éjfélkor, hanem ide irogatok.  

Ismét nagyon megnyerő volt Zsolt nyíltsága és őszintesége. Magával ragadó lendületes és vidám történetei nyomán könnyen elkötelezi magát a hallgató olyan célok iránt is, amelyek első hallásra nem tűnnek teljesíthetőnek.

Miként menjünk neki egy erőnk feletti feladatnak?

Mi a szerepe az edzőnek (vezetőnek), a sikerben?

Miként motiválja magát, amikor az ereje végét járja a ringben?

Mit mondott Fritz Sdunek a legutóbbi mérkőzés hatodik menetében, amikor Zsoltnak elszállt a hite a győzelemben?

Mitől állt fel mégis és miként győzte le a közel 10 kg nehezebb ellenfelét?

Milyen egyébként eltanulható szokásának köszönheti az eddigi eredményeket?

Aki ott volt, tudja a válaszokat…

Make The Difference

A pályám elején amerikai trénerektől, a világ túl végéről származó követendő példákat hallhattam, és arra ösztönöztek, adjuk tovább történeteket a hazai tréningeken is.  A példák jók voltak, de gyakran hihetetlenek. Annyira messze éltek tőlünk ezek az emberek, hogy nagyon nagy munka lett volna ellenőrizni a hitelességüket.

Ezért van az, hogy immáron húsz éve gyűjtöm a hazai példákat, amelyekről eddig két könyv is született (a saját könyvek menüpontban megtalálhatóak).

Íme, egy új történet, amely nagyon közel áll a szívemhez:

Két férfi állt ma előttünk egy nagy teremben, amely tele volt emberekkel és mindnyájan büszkék voltunk rájuk.  Péteri Tamás, Bálint Róbert a MARS Magyarország munkatársai. A kollegáikkal közösen folyamatosan nyitva állnak arra, hogy felülvizsgálják a munkafolyamataikat, és újabbnál  újabb, eredményesebb ötletekkel tökéletesítsék azokat.

Az egyik ilyen innovatív ötletükkel beneveztek az anyacég által kiírt Make A Difference versenyre. Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy részt vehettem a felkészítésükben erre a prezentációra.

Az európai döntőt, amelyen megszerezték a továbbjutás lehetőségét, az amerikai követte, ahol a magyar kreativitás és kitartás elnyerte elismerését, megnyerték a versenyt. Ma egy órát meséltek a washingtoni döntőről, az útról, az élményekről.

Mi pedig nevettünk, örültünk, tapsoltunk és a teremben mindenki úgy érezhette, ez egy közös siker, mindannyiunk sikere.  Nagy öröm nekem is, hogy a sok tengerentúli történet hallgatása és tanulása után, részt vehettem egy hazai siker exportálásában Amerikába. Köszönöm!

                                Péteri Tamás                                                                                              Bálint Róbert

A zene az kell...

Valahogy minden víz megtalálja a medrét, vagy ha mégsem, elnyeli a föld.  Két évtizedes gyakorlat az életemben, hogy a vágyaimból célokat formálok, és nagyon elégedett vagyok, hiszen rendre megvalósulnak, ha nem is mindig pont, akkor és pont úgy, ahogy elterveztem.  A gitározás huszonöt éve része az életemnek, de húsz éve javarészt csak önmagam és a közvetlen környezetem szórakoztatására vagy éppen elszomorítására játszottam.

Néhány ügyfelünknél elvállaltunk olyan zenei projektek létrehozását, amelyekben az adott cég munkatársai énekeltek játszottak a saját kollegáiknak. Jó volt látni a sikerüket és az örömüket. Azonban az igazi közös zenélés élményét az életemben javarészt inkább a számítógép és egyéb technikai eszközök pótolták, mert azokkal nem kell időpontokat egyeztetni...

Nemrég a jó sorsom összehozott egy ügyes zongoristával, aki remekül tangóharmonikázik, és nagyon zamatosan beszél, különösen, ha kajáról van szó. :o) Nevezzük Balunak, mert majdnem mindenki így hívja.

A neki és kollegáinak tartottam tréninget, és azt mondta, készüljünk fel és játszunk el néhány számot.

Na, így indult el a lavina. Azóta kéthetente majdnem minden csütörtök este próbálunk, és a hangszereken kívül a dalokat sonkákkal, kolbászokkal és némi alkohollal kísértük.

Talán a negyedik próbánk környékén történt, találkoztam Sarkadi Krisztával, aki a tréneri pályám elején nagyon sokat inspirált. Egy esős tavaszi este sétáltunk keresztül kasul a Margitszigeten, és próbáltuk történetekkel betömni azokat a hézagokat, amelyek azokban az években keletkeztek, amikor nem találkoztunk.  Krisztáról kiderült, van egy négytagú női acapella együttese.  Nemsokára már négy jól képzett női hang és egy zongora hangja töltötte be a nappalimat. A nevünk rövidítése EMPA, a jelentés egyelőre maradjon a mi titkunk. Amint az első felvételek elkészülnek, minden kiderül.

Az élet ajándékaként őrzöm azokat az élményeket, amelyek őszinteségről és önmagunk felvállalásáról szólnak.  Domján Móni tréner kolleganőm, aki az EMPA oszlopos tagja, most csütörtökön megtisztelt a bizalmával és megmutatta a dalait. Érdekes, menyivel többet árulnak el a néhány perces dalok, mint sok órás beszélgetések.  Sőt a dalok kapcsán egyre mélyebbre engedtük  be egymást az eddigi életünk történetébe.

Bizakodom, közeledik az a pillanat, amikor közös produkciókkal másokat is elgondolkodtathatunk.

Böjt megtörése

Sajnos három nappal az eltervezett idő előtt megtörtem a böjtöm és ettem egy keveset, pedig nagyon jól éreztem magam. Semmilyen testi tünetem nem indokolta ezt a döntést, de mégis úgy éreztem muszáj. Az elmúlt négy napban olyan emberektől kaptam segítő szándékkal negatív visszajelzést, akiknek a jó szándéka irányomban megkérdőjelezhetetlen. Olyanokat mondtak, hogy elment a humorérzékem, nem érzik azt a dinamikát és lendületet ami rám egyébként jellemző, erőtlen vagyok, stb.

 Belűről annyit éreztem, hogy nagyon nyugodt vagyok, már-már érdektelen. Igazán semmi nem tudott kilendíteni a nyugalmamból, sem pozitív sem negatív irányban. Szinte meditatív állapotban éltem a napokat, miközben tréninget tartottam, repültem, tárgyaltam, ahogy egyébként.

Tegnap estére viszont annyira befelé fordultam, hogy szinte teljesen érdektelenné váltam a külvilág iránt. A délelőtti előkészítő tréningen sem tudtam azt hozni, amit magamtól elvártam és a délutáni megbeszélésen is megkaptam a magamét, „mi baj van veled, nem ilyen szoktál lenni?”.

Mivel ma reggel egy számomra ismeretlen 14 fős csapattal kezdtem tréning programot, úgy gondoltam, bármennyire is jó nekem ez a nyugi, nem fogok jól teljesíteni, ezért a maradék három napot feladtam és reggel egy alma és egy joghurt is áldozatul esett a „mohóságomnak”.

 Délben és most este is ettem egy keveset.

A mai napi teljesítményemmel pedig elégedett vagyok.

A 2010 évi böjtöm számokban:

Az elmúlt 18 napban kb. 40 000 kalóriát nem fogyasztottam el,  54 kávét nem ittam meg, 4 üveg bort és 4 üveg sört nem gurítottam le a torkomon. Ez 54 kihagyott étkezés, amelyben legalább 20 süti is belefért volna, és mindeközben 12 alkalommal lett volna módom svédasztalról enni.

A böjt közben bizonyítottam magamnak, hogy tudok kaja nélkül, tréninget tartani, tárgyalni, anyagokat írni, úszni, futni, szaunázni, muzsikálni, repülőgépet vezetni, vizsgázni, szeretkezni, autót vezetni. nem vesztettem semmit, csupán 7 kilót, amire nem is igen volt szükségem.

A kávé nagyon hiányzott, de egyelőre még tartom magam ahhoz, hogy minimum másfél hétig felépítő étrendet követek, tehát fokozatosan térek vissza a kajáláshoz, amibe kávé és alkohol biztosan nem fér bele. 

Az első útvonalrepülésem

Na, hát erre meg egyáltalán nem készültem, mégis megvalósult.  Pontosabban folyamatosan készültem rá, de váratlanul jött a lehetőség és én éltem vele.  Amint ezen az oldalon már beszámoltam róla, részt vettem a Puma Air Rally-n, a böjtöm és a változatos időjárás közepette.

Eredetileg úgy terveztük, kihagyjuk a szombat esti „erezd el a hajamat” evést, ívást, de az időjárás alakulása nem tette lehetővé, hogy haza repüljünk.  Csabinak viszont muszáj volt részt vennie aznap este Szegeden egy újra születési bulin, amit Milán barátja szerencsés kimenetelű repülős balesete kapcsán tartottak.

http://www.szegedkurir.hu/cikk/szeged/862/leszallas_kozben_felborult_egy_vitorlazorepulo_a_szegedi_repuloteren

Csabi barátnőjével haza autózott, de előtte azt mondta: reggel kilencig érj haza a géppel.

Azért végig vettük a teendőket, megválaszolta a kérdéseimet, amelyek leginkább az időjárás változásaira vonatkoztak. Majd el.  Ezek szerint holnap reggel egyedül repülök útvonalat életemben először. Remek!

A tréképen bejelöltem az útvonalat, megírtam a repülési tervet, megnéztem telefonomon keresztül a met.hu-n az időjárás előrejelzést.  Egy kicsit tébláboltam még a mulatozó pilóták közt, majd korán lefeküdtem aludni.

Reggel elsőként álltam a hangár előtt, amit sikerült kinyittatni és persze, hogy először két gépet kell kipakolni ahhoz, hogy hozzáférjek a HA 1240-hez, ami arra várt…

Az sem csoda, hogy a többiek nem értek ide fél hétre, az éjszaka nekik nem pihenéssel telt.

A második gép kipakolásánál már megérkezett Lajos, aki az egész hétvégét házigazdaként végig irányította a rádión és a földön egyaránt. Így már könnyen ment a pakolás.

Ahhoz, hogy átálljak a repülőkkel, muszáj volt beindítani a motort, így a zajra felébredtek a többiek is, és mire az első géppel a helyére gurultam, begyógyult szemekkel beszálltak ők is a pakolásba.

Kértem, készítsenek rólam néhány felvétel itt a földön, majd leadtam telefonon az irányító hatóságnak a repülési tervet, bepakoltam a gépbe, elköszöntem és beindítottam a gépet.

Miközben melegítettem a motort, mindent többször leellenőriztem. Magam mellé tettem a térképet és végig gondoltam az egész folyamatot még egyszer. Van egy mini sport kamerám, amit felszereltem, legyen már megörökítve ez a történelmi pillanat.

Közben a másik két gépben is elkezdtek pakolászni azzal a természetességgel, amivel tapasztalt pilóták készülnek az útra. Csak az én lelkemben volt ünnepi a hangulat, mindenki más tette a dolgát, ahogy máskor.

Bejelentkeztem a rádión, majd kigurultam a várópontig.  Vagy kétszer elvégeztem a felszállás előtti ellenőrzést majd ráfordultam a füves pályára és gázt adtam. A talaj egyenetlensége miatt a kis kamera azonnal le is billent, mert ezek szerint nem erősítettem oda eléggé. Önfegyelemre volt szükség ahhoz, hogy felszállás közben ne kezdjek el a kamerához nyúlkálni.  

Íme, az első olyan döntési helyzet, amelyen akár a biztonságom is múlhatott. Pontosan tudom, nem feltétlenül szükséges ez a felvétel, ráadásul talán soha nem fogom teljesen végignézni, mégis majdnem veszélyeztetem magam engedve a dokumentarista kényszeremnek. 

Két-három méter/másodperccel emelkedtem, és csináltam egy tiszteletkört a jakabszállási reptér felett. Elköszöntem a Jakab Infótól, megköszöntem a vendéglátást, áttekertem a Kelet Tájékoztató frekvenciájára, majd Szeged felé vettem az irányt.  Ahhoz képest, hogy vasárnap reggel nyolc óra volt, elég jelentős forgalmat hallgattam a frekvencián. Amint lett egy kis szünet bejelentkeztem, megkaptam a használatos QNH-t, és mivel nem volt a gépen jeladó, így azt kérte a tájékoztató, 15 percenként jelentkezzek be és mondjam el, hol vagyok.  A térdemen lévő térdblokkra felírtam, mikor kell bejelentkeznem.

Bugac felett repülve próbáltam beazonosítani azokat a helyeket, amiket ismerek. Egy időben komolyan mérlegeltem egy bugaci tanya megvásárlását, most kerestem, de nem találtam az épületet.

Viszont az éttermet és lovasbemutató helyét sikerült beazonosítani. Még az is megfordult a fejemben, hogy el kellene kanyarodni a kiskunmajsai strand fölé, de mivel azt nem terveztem meg a térképen, gondoltam nem kalandozom. Még négy perc volt a bejelentkezésig, így nyúltam a térkép után, hogy egész pontosan beazonosítsam, merre járok, de a térkép sehol.

Mindig a baloldalamra az ülés és a gép oldala közé szoktam tenni, de most sehol. A fejem mögött kutatok a géptakarók alatt, de ott sincs. Görcsösen próbálom visszaidézni, hová tettem, de határozottan nincs más ötletem, mint ahol már kerestem.  Na, most mi legyen?

Visszaforduljak és leszálljak és megkeressem, vagy haza találok így is? Mivel az autópálya egész biztosan hazavezet, ezért úgy döntöttem, nem fordulok vissza, ráadásul kilencre ígértem a gépet, így ezt is szeretném betartani.  Ugyan az eddigi tapasztalatom alapján nem jellemző a pontosság a repülős társadalomra, de nem tudom és nem is akarom felvenni a pontatlanság szokását. a példamutatás is nevel, legalább is remélem.  Gyorsan bejelentkeztem és leadtam az infókat hol vagyok, milyen sebességgel haladok és milyen magasságon. Ismét tizenöt perc egyedüllét következett, miközben hallgattam a többi gép forgalmazását a rádión.

Az járt a fejemben, miként fogom a következő bejelentkezés alkalmával megmondani, hol járok éppen. Mert ha nagyobb település közelben leszek, azt megismerem, de a kicsike falvak nekem még nagyon egyformák.  Ugyan a kiképzés során nem ajánlott a GPS használata, de azért a biztonság érdekében betettem a táskába az autós készüléket. Repülős GPS-t nem tudatosan nem vásároltam, mert az ilyen jellegű beruházásokat teljesítményhez szoktam kötni. Így a hivatalos végső PPL vizsga után vehetek magamnak vagy egy GPS-t vagy egy saját fejhallgatót, addig még meg kell dolgoznom érte.  Arról is meggyőztek a kiképzés során, hogy addig, amíg iránytűvel és térképpel nem tudok biztonsággal navigálni, nincs értelme más technikával pótolni a tudást. Mert ha elromlik a kütyü, el fogok tévedni a hagyományos technikával.  Szóval bekapcsoltam a GPS-t és megnyugodtam, hogy jó helyen járok.  Nyugat felől elég fenyegetően közeledtek a zivatarfelhők és ez elgondolkodtatott. Ráadásul 1500 láb magasan egyre rosszabb volt a látás és úgy láttam, érdemes egy kicsit lejjebb ereszkednem a jobb látás érdekében. Amint elértem az 1000 láb magasságot egy kicsit tisztult a látás és ezt a pozícióváltoztatást le is jelentettem a tájékoztatónak.

A következő bejelentkezésnél segített a GPS a helymeghatározásban, majd el is raktam, hiszen már Kisteleket is láttam, és onnan már simán beazonosítok bármilyen települést.

A fehértói tavak elég 15 perc múlva látatták magukat, így elköszöntem a tájékoztatótól és kértem zárják a repülési tervet.  Majd áttekertem a hazai frekvenciára és kértem a leszállás feltételeit.

Jó volt látni a jól ismert repteret, egy kicsit türelmetlen voltam a leszállás során, így nem sikerült valami szépre, de biztonságosan földet értem. Miközben befelé gurultam a hangár irányába azon gondolkodtam, vajon Csabi kint van-e már a reptéren és látta-e ezt a leszállást.

Igen, megmondta mi volt benne a hiba, majd együtt örült velem, és jót mulatott a térkép sztorin.

Jó volt, szép volt, jöhet a következő!

Puma Air Ralley

…a szervezett szertelenesség…

Az egész egy telefonnal kezdődött, és persze igent mondtam a kérdésre. Kinek ne lenne kedve három napot tapasztalat pilóták közt tölteni, hallgatni a történeteiket, és közös repülős élményeket megélni. Ráadásul olyan útvonalon repülni, amit még soha nem láttam felűről.

Kicsit utána olvastam a rendezvénynek és az alábbi sorokat találtam:

„A PUMA Egyesületet 1992-ben alapították  Magyar Honvédség 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis 1. PUMA  harcászati repülőszázad tagjai.

Elsődleges célunk az egykori Magyar Királyi Honvéd Légierő nemes hagyományainak ápolása.

Első alkalommal 2005. május 6-án hívta össze a repülő embereket Hegedűs “Gege” Ernő alezredes, a Puma Egyesület elnöke, hogy repülőtúra keretében emlékezzenek meg a II. világháború európai csatáinak befejezésének hatvanadik évfordulójára.

2010-ben immár ötödször rendezzük meg emléktúránkat. Az emléktúrán Jakabszállásról kiindulva olyan településeket látogatunk meg, ahol elesett Puma pilóták nyugszanak temetőben, vagy Puma egység állomáshelyei voltak.

A túra alkalmával együtt repülnek a veterán és az aktív vadászrepülők, akik a Puma században szolgáltak, szolgálnak illetve a civil repülős barátaink. Az emléktúra hagyományteremtő céllal jött létre.”

Ráadásul az első napon lehetőséget kaptunk arra, hogy berepüljünk a kecskeméti katonai reptérre és megnézzük a vadászgépeket. Ez annyira nem mindennapi lehetőség, hogy még a mohás hátú pilótákon is látszott az öröm, amikor leszálltunk azon a betonon, amelyen jellemzően csak vadászrepülőgépek koptatnak.

 Itt találkoztunk először a veterán és a jelenlegi vadászpilótákkal, akik szívesen meséltek a gépekről és a múlt élményeiről.

Persze a gépekbe bele is lehetett ülni, minden vadászgépnél ott volt egy profi, akitől lehetet kérdezni, de annyi volt a kapcsoló és az ismeretlen műszer, hogy nem volt értelme belekezdeni a kérdezősködésbe.  Az erő és sebesség sugárzott a gépekből még mozdulatlanul is. 

Látva és hallgatva nosztalgiázni azokat a pilótákat, akik valaha repülték ezeket a gépeket, egy dolog nagyon elgondolkodtatott.  Ezek az emberek elképesztő időt és energiát fektettek be abba, hogy eljussanak a szakma egyik csúcsára. Rengeteget tanultak távol a családjuktól, majd nagy fegyelemben és óriási felellőséggel a vállukon és szenvedéllyel a szívükben teljesítették a szolgálatot, amire készültek. Majd egészségügyi vagy egyéb okokból elvették tőlük a hangsebességen túli repülés lehetőségét.  Tudomásom szerint a mai pilótáknak a éves repülési keretük 80 óra, ami elképesztően kevés idő a tudás szinten tartásához és a fejlődéshez.  Ennyi idő évente talán még az autóvezetésben is kevés ahhoz, hogy jó sofőr legyen valaki.  Rengeteg befektetés és lemondás, persze a megvalósult állom emléke örökre megmarad. Két vadászgép óriási hangerőt hagyva maga után áthúzott a fejünk felett és egy látványos air show-t mutattak be.

Két órát töltöttünk a nagymadarak között majd irány a jakabszállási reptér, ami az egész rendezvény fő bázisa volt. Ott viszont nagyon meglepődtem, az egész rendezvény szétesett és a példaképek is elég gyorsan hétköznapi emberekké váltak. Két órát csúszott a megnyitó és senki nem tudta pontosan mikor mi fog történni, a régi és az új ismerősök közös poharazgatással fokozták a hangulatot.  Mivel nekem ez a nap a böjtöm 16. napja volt, így sem az evés sem az italozás nem lehetett az én programom.  Nagyjából a hátralévő két estét és a szombati napot is ez a szervezett szertelenség jellemezte, ami jól láthatóan rajtam kívül senkit nem zavart. Így azt kell mondjam, a hiba az én készülékemben van, ők így szokták, így szeretik, így kell szeretni ezt a rendezvényt.  Persze nagyon érdekes tanulmány volt kívülről figyelni azokat a rám is jellemző ösztönös viselkedést, ami egy ilyen bulis estére általában jellemző. Nem akarok olyan fogadalmat tenni, amit nem fogok tudni betartani, de érlelődik bennem az elhatározás az önmegtartóztatásra. 

Nagyon jó érzés volt, úgy tagja lenni ennek a közösségnek, látható volt minden új embernek örülnek, és megnyerő közvetlenséggel fogadják.

Az estét bowling pálya és biliárdasztal mellett töltöttük. Remek játék mindkettő, még akkor is ha nem jeleskedtem egyikben sem igazán, de kellemesen elfáradtam és jöhetett az alvás. Sátrazást terveztem éjszakára, de panzió lett belőle, amit nem bántam, mert a böjt alatt fokozottan érzékeny vagyok a hidegre és elég hűvös éjszakák elé néztünk.

Párhuzamosan zajlott egy másik rendezvény is. A Mercedes tartott a VIP ügyfeleinek bemutatót és tesztvezetést, így olyan kocsikat is láthattunk, amelyek nem túl gyakran futkosnak a hazai utakon.

Érdekes volt a német autógyár munkatársainak hozzáállása, ugyanis azt kérték, ne keveredjenek a két rendezvény résztvevői egymással.  No comment.

A második nap reggel 6.30-kor kezdtük kipakolni a hangárokat, jó volt látni, hogy aki éjszaka mulatott, álmosan ugyan, de kivette a részét a munkából.  Az időjárás nem volt biztató, de az indulásra megkegyelmezett. 10 kor eligazítás majd 11 kor kezdtünk elstartolni a füves kifutópályáról. Mivel mi voltunka leglassabb gépekkel, elsőként indulhattunk, és az erősebb gépek előre eltervezett időrendben követtek minket az alábbi útvonalon (mi a rövidebbet teljesítettük).

Számomra teljesen új élmény volt kötelékben pár méterre a föld felett áthúzni a kalocsai, a szolnoki polgári és a katonai, majd a leszállás előtt a jakabszállási reptér felett.  Először láthattam felülről, a pipacsmezők miként színezik át a tájat. Meglepően szép volt Szolnok és környéke, a sok tó és a kanyargó Tisza csillogó víztükrétől.  Két óra húsz perc alatt teljesítettük a távot. Majd ismét jött az evés, ivás és mulatság, ha lehet még nagyobb lendülettel, mint előző napon.

A modellező bemutató egészen meglepő volt, hiszen  ilyet is először láttam. Gondoltam, hogy majd fiatalok hozzák a nagy gonddal elkészített gépeiket és megmutatják, mit tudnak. Nagyot néztem, amikor az 50-60 éves férfiak pakolták ki  autóikból a távirányítható repülőmodelljeiket, amelyek értéke néha elérte vagy meghaladta a kocsik árát. Érdekes és látványos volt, de szerencsére nem ragadott magával annyira, hogy kövessem a példájukat. MÍG 21 szimulátort is tesztelhette, akit megfertőzött a vadászpilóták világa.

Az időjárás folyamatosan bizonytalanságban tartotta a társaságot, így Veress Zoltán műrepülő bemutatója sajnos elmaradt. Este a hangárpartin mindenki, aki teljesítette az emléktúra valamelyik útvonalát, egy kézfogás kíséretében átvehetett egy üveg speciálisan az alkalomra címkézett bort és egy oklevelet. 

A vasárnapi repülés is megér egy megemlékezést, de arról majd a következő bejegyzésben.

Úgy érzem, jövőre is érdemes lesz csatlakozni néhány napra a Pumákhoz. Kívánom, legyünk egyre többen.