Extázis = MantraLight

Tegnap este a MantraLigth zenei formációval létrehoztuk az első produkciónkat, amely olyan extázissal zárult, amelyre a magam részéről nem számítottam. Mondták a lányok, hogy az a feladatunk, hogy katarzist hozzunk létre, a rendezvény végére, de ebben a formában extázisba hozni embereket sem létrehozni, sem megélni nem volt még lehetőségem.

Jól tettem, hogy bíztam Sarkadi Krisztában, aki elültette a csapatban azt a hitet, hogy ezekkel a pár akkordos és néhány versszakos mantrákkal lázba lehet hozni a hallgatóságot.

Első tanulság: bizalommal kövesd azt, aki előtted járt már azon az úton

Az egész zenélés furcsán alakult az életemben. Körülbelül 25 évvel ezelőtt azt akartam, hogy a zene legyen az a közeg, ami kitölti a mindennapjaim és biztosítja a megélhetésem. Mindenkinek, aki megkérdőjelezte ennek a realitását elutasítottam a véleményét. Viszont minden apró sikert felértékeltem. Pár év után szembesülnöm kellett azzal a felismeréssel, hogy elképesztően sok tehetséges muzsikus van, akiknek könnyedén, természetes képessége létrehozni és lejátszani olyan muzsikákat, amelyekért nekem nagyon kemény munkával meg kell küzdenem. Így hosszas belső vívódás után úgy döntöttem, csinálják azok hivatásszerűen, akik erre születtek, én megmaradok amatőrnek. Ezzel párhuzamosan abba is hagytam a gyakorlást.

Második tanulság: minden amatőr zenekarnak van rajongó tábora, aki elhiteti, hogy érdemes csinálni

A sok amatőr és egy fél profi zenekar után magam maradtam a gitárjaimmal, amelyeket egy kivételével szép lassan el is adtam. Közben megtaláltam a hivatásomat a tréneri pályán, és sok egyéb szükségletemmel együtt a szereplési vágyamat is kiélhettem a munkám során.

Carlos Santana mondta: „sok gitártulajdonos van a földön, de kevesen tudnak gitározni”

A gitáros társadalom egy része szerint Santana sem tud, de ebbe most ne menjünk bele, én szeretem a zenéjét.

Néha belekeveredtem alkalmi örömzenélésekbe, de egyik sem tartott néhány esténél tovább.

Tizenöt éve lehetett, hogy eljutottam gazdaságilag arra az életszínvonalra, hogy megengedhettem magamnak azt, hogy olyan dolgokra is költsek, amire egyébként nem feltétlenül van szükségem.

Ekkor előtörtek belőlem azok a vágyak, amelyeket forráshiányában korábban nem tudtam kielégíteni. Nagyon óvatosan, tudatosan építkezve elkezdtem hangszereket és stúdió berendezéseket vásárolni. Mondván, mindenki költ valamire, én erre költök.

Nem emlékszem rá pontosan mikor veszítettem el a kontrolt, de aránylag észrevétlen történt.

Pár éve eszméltem rá, hogy hangszergyűjtő lettem. Többet foglalkoztam a keresgéléssel és beszerzéssel, mint a gyakorlással.  Természetesen a tizenakárhanyadik gitárnál is meg tudtam magyarázni, miért van rá feltétlenül szükségem.  Most is úgy gondolom, nem csináltam rossz befektetést ezekkel a hangszerekkel, de nagy szerencsém, hogy nem most kell pénzre váltanom a gyűjteményt, mert jelenleg gyakorlatilag pang a piac.

Harmadik tanulság: az érzelmi döntéseinket mindig alá tudjuk támasztani racionális érvekkel és el is hisszük őket.

Azért néha fel-felhúztam a vitorlákat és elindultam a nyílt víz felé, beszálltam, éltem egy-egy lehetőséggel a közös zenélésre, de dagadó vitorlákkal régen nem haladtam célirányba. Lassacskán a szelek elsodortak az EMPA és a MantraLigth irányába és tegnap este ismét felhúztuk a horgonyt.

Az én láncaim elég rozsdásak voltak már…

Elengedtem azt a vágyam, hogy ha görcsösen is, de ÉN akarjak üzenni a zenén keresztül.  Mert ha nincs mit, vagy ha van, de nem találom meg a hogyant, akkor kínlódás az egész. Inkább alázattal rendelkezésére bocsájtom a képességeim és a lehetőségeim olyan barátoknak, akiknek tudják, mit akarnak, és miként szeretnék azt közvetíteni.  Egyébként is nap, mint nap „one men show-t” csinálok, külön öröm mások szándékait szolgálni az Ő felelősségükre. 

Negyedik tanulság:  ha a saját hajódat nem tudod irányítani, jobban jársz, ha átszállsz egy olyanra, ahol a kapitány tudja mit akar.

A lányok imponáló odaadással vettek részt a próbákon és nagyon jól akarták megvalósítani ezt az estét. Időrésekben tudtunk próbálni, amelyeket azért hoztunk létre, mert nem a kifogásokat kerestük, akartunk találni és milyen meglepő kompromisszumokkal, de találtunk is lehetőséget a gyakorlásra. Profi hozzáállással és amatőr lelkesedéssel.  Ezt most nem magyaráznám meg, mindenki értse, ahogy érti.

Vasárnap otthagytam Szegeden a rogyásig telt cseresznyefát, mert próbára igyekeztem. Hétfőn reggel a főpróbánkról az ország egyik legnagyobb vállalatának a Stratégiai Gondolkodás Programjának utókövető tréningjét vezettem, majd az autóban átöltözve beestem egy erősen ezoterikus estre, ahová magamtól valószínűleg nem jutottam volna el.

A rendezvény 6-kor kezdődött, mi várhatóan 8 körül kezdtünk, de tudtam, más úgy játszani, ha tudom mi történik, addig mintha csak beesem, ez a tréningeken is így csinálom, itt is ezt az alapszabályt követtem.

Bárcsak később érkeztem volna…

Olyan hölgyeket láttam érkezni, aki láthatóan az asztrológusuktól érkeztek és a rendezvény után közvetlen a jósnőjük várja őket, ha nem ők maguk a megvilágosodott jósok.

„Szóval hová és mibe keveredtem és mit keresek én itt?” gondolat járt a fejemben, meg még az is, milyen szerencse, hogy csak egy közvetlen kollegám jött el.

Ötödik tanulság: az profi hozzáállás néha terheket rak ránk, de a profi így is tud teljesíteni

Mivel magam is fellépője voltam az estnek, nem dolgozhattam ellenne, hasznossá igyekeztem tenni magam. Lapokat osztottam, székekért mentem és igyekeztem nem minősíteni azt, ami történik.

A szünetben a lányok beénekeltek, leellenőriztem a gitár hangolását, és nekikészülődtünk.

Ezek a lányok tudnak valamit!  Olyan szeretettel és odaadással énekeltek, amire a hallgatóság nagyon jól reagált. A mantrák dinamikája egyre inkább belerántotta a társaságot előbb a ritmusba, később a közös éneklésbe, és a legvégén az önfeledt táncba.  Részese, sőt az egyik létrehozója lehettem ezeknek a perceknek, de magam sem hittem el azt, amit látok. Körülbelül a programunk közepe táján az egész társaság elemelkedett és a minket figyelő nézőkből-hallgatókból, önfeledten táncoló éneklő mosolygó, a dalokba feloldódó egységet alkotó közösség lett. Már én sem voltam előadó többé.

Körbefogtak minket az emberek és miközben játszottunk, körülöttünk táncoltak, énekeltek.

Amikor becsukom a szemem, látom őket és ott vagyok újra … JÓ!!!

Nincs hatodik tanulság, mert még érlelni kell magamban, ami történt.

A lányok utána nem akartak haza menni, így egy közös vacsorán elvertük a fellépti díjunkat.

Annyira sokat nevettünk és olyan felszabadult volt az egész csapat, amilyen önfeledt lubickolásban régen nem volt részem.

Ma reggel pedig egy új csapattal indultam a Stratégiai Gondolkodás tudatos világába, a szünetekben meg mantrákat énekelgettem magamban :o)