Minden lehetséges időt kihasználok a gyakorlásra, mert ha a naptáramat vagy az időjárás változásait nézzem, fokozatosan szűkülnek a repüléssel tölthető idők. Nagyon teleszaladt a naptáram, bár sokáig azzal nyugtattam magam, hogy a hétvégéken elszakadhatok a földtől, de decemberig négy hétvégém már elkelt. Mivel a hétköznapokra szinte már csak úgy tudok vállalni, ha valamelyik megbízóm lemondja a tréninget, így jó eséllyel még több hétvégén kell majd a földön maradnom, mint ahogy terveztem.
Sokat kérdezgettem a tapasztalt oktatóimat, mire kell figyelni abban az esetben, ha utast viszek, mert erről nem volt szó a kiképzés során. Egyetlen tanácsot kaptam: „legyen a gépen zacskó, amibe hányni lehet”. Tapasztalatuk szerint minden negyedik utas használja is…
Gyönyörű vitorlázó repülő idő fogadott minket a reptéren. A dúsan burjánzó cumulus felhők között ragyogott a nap. Ágota húgom lett a negyedik utas, de neki sem kellett a nejlon, viszont 25 perc élvezetes bár igencsak turbulens repülés után egyszer csak azt látom, tablettát vesz be és masszírozza a csuklóját.
- Mi van veled?
- Rosszul vagyok egy kicsit.
- Vegyél nagy levegőt, igyál vizet!
Közben néztem az arcát, semmi verejtékezés, inkább a falfehér arca volt a szembetűnő.
Ez idáig is nagyon óvatos voltam, a fordulókban minimális bedöntéssel változtattam az irányon, de ott hatszáz méter magasan kb. négy kilométerre a reptértől igyekeztem kerülni a felhők alját és úgy süllyedtem a leszállópálya felé. Bezzeg a vitorlázó repülő világbajnokság idején nem igen volt ilyen remek emelésekben gazdag időjárás, nekik vadászni kellet utána én meg elkerülni is alig tudtam őket.
Rendszeresen meg- megrázta a gépet egy-egy emelés. Ilyen időben valószínűleg nem kell olyan utast vinni, akinek ez az első kisgépes élménye, gondoltam. Folyamatosan figyeltem a leszálló pályát és készültem rá, hogy amint a irányába fordítom a gépet, lerádiózzam a leszállási szándékunkat.
Pár másodperccel mielőtt lenyomtam volna a rádió gombját egy másik gép pilótája megelőzött és gyorsan meg is láttam a gurulóút közepén a Cessnát. Mindenképpen neki volt elsőbbsége a pálya használatára, így döntenem kellett, vagy körözök egy pár percet vagy leszállok a füves pályára.
A helyzetre való tekintettel a beton kényelmét feladva a gurulás közben rázósabb pályára való leszállási szándékomról tájékoztattam a tornyot.
A kiképzés során gyakran volt olyan érzésem, ha még egy dologra kell figyelnem, akkor arra már nem leszek képes. Persze betartva a fokozatosság elvét mindegyikre képessé váltam és immáron természetességgel figyelek ezerfelé. Az utasom mindjárt elájul, feladatra bevallom, nem voltam felkészülve. Minden olyan pillanatban, amit el tudtam csenni a manőver közben, amit a gép irányítása megkívánt, az arcát néztem, és egyre rosszabbul éreztem magam én is. Sikerült annyira ráhangolódnom, hogy szép lassan már én sem voltam teljesen jól.
Jó választás volt a füves pálya, mert egy széllökés egy kicsit lesodort a pálya közepéről, amit a betonon korrigálni kellet volna, de itt alacsony magasságon ebben a helyzetben nem bántam, hogy nem a közepére szállok. Finoman, puhán szinte észrevétlenül simultunk a földhöz. Begurultunk a hangár elé, lehűtöttük a motort és késztettünk az első közös repülésünk emlékére néhány képet.
Kiderült, hogy nem reggelizett és leesett a vércukra, ez lehetett a rosszullét oka.
Eredetileg azt terveztük, hogy elmegyünk egy hosszabb útvonalra a városnézés után, de bevallom aznap már nekem sem volt kedvem visszaszállni. Ezen a tűzkeresztségen is átestünk, legközelebb már ez is könnyebb lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése