Az első útvonalrepülésem

Na, hát erre meg egyáltalán nem készültem, mégis megvalósult.  Pontosabban folyamatosan készültem rá, de váratlanul jött a lehetőség és én éltem vele.  Amint ezen az oldalon már beszámoltam róla, részt vettem a Puma Air Rally-n, a böjtöm és a változatos időjárás közepette.

Eredetileg úgy terveztük, kihagyjuk a szombat esti „erezd el a hajamat” evést, ívást, de az időjárás alakulása nem tette lehetővé, hogy haza repüljünk.  Csabinak viszont muszáj volt részt vennie aznap este Szegeden egy újra születési bulin, amit Milán barátja szerencsés kimenetelű repülős balesete kapcsán tartottak.

http://www.szegedkurir.hu/cikk/szeged/862/leszallas_kozben_felborult_egy_vitorlazorepulo_a_szegedi_repuloteren

Csabi barátnőjével haza autózott, de előtte azt mondta: reggel kilencig érj haza a géppel.

Azért végig vettük a teendőket, megválaszolta a kérdéseimet, amelyek leginkább az időjárás változásaira vonatkoztak. Majd el.  Ezek szerint holnap reggel egyedül repülök útvonalat életemben először. Remek!

A tréképen bejelöltem az útvonalat, megírtam a repülési tervet, megnéztem telefonomon keresztül a met.hu-n az időjárás előrejelzést.  Egy kicsit tébláboltam még a mulatozó pilóták közt, majd korán lefeküdtem aludni.

Reggel elsőként álltam a hangár előtt, amit sikerült kinyittatni és persze, hogy először két gépet kell kipakolni ahhoz, hogy hozzáférjek a HA 1240-hez, ami arra várt…

Az sem csoda, hogy a többiek nem értek ide fél hétre, az éjszaka nekik nem pihenéssel telt.

A második gép kipakolásánál már megérkezett Lajos, aki az egész hétvégét házigazdaként végig irányította a rádión és a földön egyaránt. Így már könnyen ment a pakolás.

Ahhoz, hogy átálljak a repülőkkel, muszáj volt beindítani a motort, így a zajra felébredtek a többiek is, és mire az első géppel a helyére gurultam, begyógyult szemekkel beszálltak ők is a pakolásba.

Kértem, készítsenek rólam néhány felvétel itt a földön, majd leadtam telefonon az irányító hatóságnak a repülési tervet, bepakoltam a gépbe, elköszöntem és beindítottam a gépet.

Miközben melegítettem a motort, mindent többször leellenőriztem. Magam mellé tettem a térképet és végig gondoltam az egész folyamatot még egyszer. Van egy mini sport kamerám, amit felszereltem, legyen már megörökítve ez a történelmi pillanat.

Közben a másik két gépben is elkezdtek pakolászni azzal a természetességgel, amivel tapasztalt pilóták készülnek az útra. Csak az én lelkemben volt ünnepi a hangulat, mindenki más tette a dolgát, ahogy máskor.

Bejelentkeztem a rádión, majd kigurultam a várópontig.  Vagy kétszer elvégeztem a felszállás előtti ellenőrzést majd ráfordultam a füves pályára és gázt adtam. A talaj egyenetlensége miatt a kis kamera azonnal le is billent, mert ezek szerint nem erősítettem oda eléggé. Önfegyelemre volt szükség ahhoz, hogy felszállás közben ne kezdjek el a kamerához nyúlkálni.  

Íme, az első olyan döntési helyzet, amelyen akár a biztonságom is múlhatott. Pontosan tudom, nem feltétlenül szükséges ez a felvétel, ráadásul talán soha nem fogom teljesen végignézni, mégis majdnem veszélyeztetem magam engedve a dokumentarista kényszeremnek. 

Két-három méter/másodperccel emelkedtem, és csináltam egy tiszteletkört a jakabszállási reptér felett. Elköszöntem a Jakab Infótól, megköszöntem a vendéglátást, áttekertem a Kelet Tájékoztató frekvenciájára, majd Szeged felé vettem az irányt.  Ahhoz képest, hogy vasárnap reggel nyolc óra volt, elég jelentős forgalmat hallgattam a frekvencián. Amint lett egy kis szünet bejelentkeztem, megkaptam a használatos QNH-t, és mivel nem volt a gépen jeladó, így azt kérte a tájékoztató, 15 percenként jelentkezzek be és mondjam el, hol vagyok.  A térdemen lévő térdblokkra felírtam, mikor kell bejelentkeznem.

Bugac felett repülve próbáltam beazonosítani azokat a helyeket, amiket ismerek. Egy időben komolyan mérlegeltem egy bugaci tanya megvásárlását, most kerestem, de nem találtam az épületet.

Viszont az éttermet és lovasbemutató helyét sikerült beazonosítani. Még az is megfordult a fejemben, hogy el kellene kanyarodni a kiskunmajsai strand fölé, de mivel azt nem terveztem meg a térképen, gondoltam nem kalandozom. Még négy perc volt a bejelentkezésig, így nyúltam a térkép után, hogy egész pontosan beazonosítsam, merre járok, de a térkép sehol.

Mindig a baloldalamra az ülés és a gép oldala közé szoktam tenni, de most sehol. A fejem mögött kutatok a géptakarók alatt, de ott sincs. Görcsösen próbálom visszaidézni, hová tettem, de határozottan nincs más ötletem, mint ahol már kerestem.  Na, most mi legyen?

Visszaforduljak és leszálljak és megkeressem, vagy haza találok így is? Mivel az autópálya egész biztosan hazavezet, ezért úgy döntöttem, nem fordulok vissza, ráadásul kilencre ígértem a gépet, így ezt is szeretném betartani.  Ugyan az eddigi tapasztalatom alapján nem jellemző a pontosság a repülős társadalomra, de nem tudom és nem is akarom felvenni a pontatlanság szokását. a példamutatás is nevel, legalább is remélem.  Gyorsan bejelentkeztem és leadtam az infókat hol vagyok, milyen sebességgel haladok és milyen magasságon. Ismét tizenöt perc egyedüllét következett, miközben hallgattam a többi gép forgalmazását a rádión.

Az járt a fejemben, miként fogom a következő bejelentkezés alkalmával megmondani, hol járok éppen. Mert ha nagyobb település közelben leszek, azt megismerem, de a kicsike falvak nekem még nagyon egyformák.  Ugyan a kiképzés során nem ajánlott a GPS használata, de azért a biztonság érdekében betettem a táskába az autós készüléket. Repülős GPS-t nem tudatosan nem vásároltam, mert az ilyen jellegű beruházásokat teljesítményhez szoktam kötni. Így a hivatalos végső PPL vizsga után vehetek magamnak vagy egy GPS-t vagy egy saját fejhallgatót, addig még meg kell dolgoznom érte.  Arról is meggyőztek a kiképzés során, hogy addig, amíg iránytűvel és térképpel nem tudok biztonsággal navigálni, nincs értelme más technikával pótolni a tudást. Mert ha elromlik a kütyü, el fogok tévedni a hagyományos technikával.  Szóval bekapcsoltam a GPS-t és megnyugodtam, hogy jó helyen járok.  Nyugat felől elég fenyegetően közeledtek a zivatarfelhők és ez elgondolkodtatott. Ráadásul 1500 láb magasan egyre rosszabb volt a látás és úgy láttam, érdemes egy kicsit lejjebb ereszkednem a jobb látás érdekében. Amint elértem az 1000 láb magasságot egy kicsit tisztult a látás és ezt a pozícióváltoztatást le is jelentettem a tájékoztatónak.

A következő bejelentkezésnél segített a GPS a helymeghatározásban, majd el is raktam, hiszen már Kisteleket is láttam, és onnan már simán beazonosítok bármilyen települést.

A fehértói tavak elég 15 perc múlva látatták magukat, így elköszöntem a tájékoztatótól és kértem zárják a repülési tervet.  Majd áttekertem a hazai frekvenciára és kértem a leszállás feltételeit.

Jó volt látni a jól ismert repteret, egy kicsit türelmetlen voltam a leszállás során, így nem sikerült valami szépre, de biztonságosan földet értem. Miközben befelé gurultam a hangár irányába azon gondolkodtam, vajon Csabi kint van-e már a reptéren és látta-e ezt a leszállást.

Igen, megmondta mi volt benne a hiba, majd együtt örült velem, és jót mulatott a térkép sztorin.

Jó volt, szép volt, jöhet a következő!

Puma Air Ralley

…a szervezett szertelenesség…

Az egész egy telefonnal kezdődött, és persze igent mondtam a kérdésre. Kinek ne lenne kedve három napot tapasztalat pilóták közt tölteni, hallgatni a történeteiket, és közös repülős élményeket megélni. Ráadásul olyan útvonalon repülni, amit még soha nem láttam felűről.

Kicsit utána olvastam a rendezvénynek és az alábbi sorokat találtam:

„A PUMA Egyesületet 1992-ben alapították  Magyar Honvédség 59. Szentgyörgyi Dezső Repülőbázis 1. PUMA  harcászati repülőszázad tagjai.

Elsődleges célunk az egykori Magyar Királyi Honvéd Légierő nemes hagyományainak ápolása.

Első alkalommal 2005. május 6-án hívta össze a repülő embereket Hegedűs “Gege” Ernő alezredes, a Puma Egyesület elnöke, hogy repülőtúra keretében emlékezzenek meg a II. világháború európai csatáinak befejezésének hatvanadik évfordulójára.

2010-ben immár ötödször rendezzük meg emléktúránkat. Az emléktúrán Jakabszállásról kiindulva olyan településeket látogatunk meg, ahol elesett Puma pilóták nyugszanak temetőben, vagy Puma egység állomáshelyei voltak.

A túra alkalmával együtt repülnek a veterán és az aktív vadászrepülők, akik a Puma században szolgáltak, szolgálnak illetve a civil repülős barátaink. Az emléktúra hagyományteremtő céllal jött létre.”

Ráadásul az első napon lehetőséget kaptunk arra, hogy berepüljünk a kecskeméti katonai reptérre és megnézzük a vadászgépeket. Ez annyira nem mindennapi lehetőség, hogy még a mohás hátú pilótákon is látszott az öröm, amikor leszálltunk azon a betonon, amelyen jellemzően csak vadászrepülőgépek koptatnak.

 Itt találkoztunk először a veterán és a jelenlegi vadászpilótákkal, akik szívesen meséltek a gépekről és a múlt élményeiről.

Persze a gépekbe bele is lehetett ülni, minden vadászgépnél ott volt egy profi, akitől lehetet kérdezni, de annyi volt a kapcsoló és az ismeretlen műszer, hogy nem volt értelme belekezdeni a kérdezősködésbe.  Az erő és sebesség sugárzott a gépekből még mozdulatlanul is. 

Látva és hallgatva nosztalgiázni azokat a pilótákat, akik valaha repülték ezeket a gépeket, egy dolog nagyon elgondolkodtatott.  Ezek az emberek elképesztő időt és energiát fektettek be abba, hogy eljussanak a szakma egyik csúcsára. Rengeteget tanultak távol a családjuktól, majd nagy fegyelemben és óriási felellőséggel a vállukon és szenvedéllyel a szívükben teljesítették a szolgálatot, amire készültek. Majd egészségügyi vagy egyéb okokból elvették tőlük a hangsebességen túli repülés lehetőségét.  Tudomásom szerint a mai pilótáknak a éves repülési keretük 80 óra, ami elképesztően kevés idő a tudás szinten tartásához és a fejlődéshez.  Ennyi idő évente talán még az autóvezetésben is kevés ahhoz, hogy jó sofőr legyen valaki.  Rengeteg befektetés és lemondás, persze a megvalósult állom emléke örökre megmarad. Két vadászgép óriási hangerőt hagyva maga után áthúzott a fejünk felett és egy látványos air show-t mutattak be.

Két órát töltöttünk a nagymadarak között majd irány a jakabszállási reptér, ami az egész rendezvény fő bázisa volt. Ott viszont nagyon meglepődtem, az egész rendezvény szétesett és a példaképek is elég gyorsan hétköznapi emberekké váltak. Két órát csúszott a megnyitó és senki nem tudta pontosan mikor mi fog történni, a régi és az új ismerősök közös poharazgatással fokozták a hangulatot.  Mivel nekem ez a nap a böjtöm 16. napja volt, így sem az evés sem az italozás nem lehetett az én programom.  Nagyjából a hátralévő két estét és a szombati napot is ez a szervezett szertelenség jellemezte, ami jól láthatóan rajtam kívül senkit nem zavart. Így azt kell mondjam, a hiba az én készülékemben van, ők így szokták, így szeretik, így kell szeretni ezt a rendezvényt.  Persze nagyon érdekes tanulmány volt kívülről figyelni azokat a rám is jellemző ösztönös viselkedést, ami egy ilyen bulis estére általában jellemző. Nem akarok olyan fogadalmat tenni, amit nem fogok tudni betartani, de érlelődik bennem az elhatározás az önmegtartóztatásra. 

Nagyon jó érzés volt, úgy tagja lenni ennek a közösségnek, látható volt minden új embernek örülnek, és megnyerő közvetlenséggel fogadják.

Az estét bowling pálya és biliárdasztal mellett töltöttük. Remek játék mindkettő, még akkor is ha nem jeleskedtem egyikben sem igazán, de kellemesen elfáradtam és jöhetett az alvás. Sátrazást terveztem éjszakára, de panzió lett belőle, amit nem bántam, mert a böjt alatt fokozottan érzékeny vagyok a hidegre és elég hűvös éjszakák elé néztünk.

Párhuzamosan zajlott egy másik rendezvény is. A Mercedes tartott a VIP ügyfeleinek bemutatót és tesztvezetést, így olyan kocsikat is láthattunk, amelyek nem túl gyakran futkosnak a hazai utakon.

Érdekes volt a német autógyár munkatársainak hozzáállása, ugyanis azt kérték, ne keveredjenek a két rendezvény résztvevői egymással.  No comment.

A második nap reggel 6.30-kor kezdtük kipakolni a hangárokat, jó volt látni, hogy aki éjszaka mulatott, álmosan ugyan, de kivette a részét a munkából.  Az időjárás nem volt biztató, de az indulásra megkegyelmezett. 10 kor eligazítás majd 11 kor kezdtünk elstartolni a füves kifutópályáról. Mivel mi voltunka leglassabb gépekkel, elsőként indulhattunk, és az erősebb gépek előre eltervezett időrendben követtek minket az alábbi útvonalon (mi a rövidebbet teljesítettük).

Számomra teljesen új élmény volt kötelékben pár méterre a föld felett áthúzni a kalocsai, a szolnoki polgári és a katonai, majd a leszállás előtt a jakabszállási reptér felett.  Először láthattam felülről, a pipacsmezők miként színezik át a tájat. Meglepően szép volt Szolnok és környéke, a sok tó és a kanyargó Tisza csillogó víztükrétől.  Két óra húsz perc alatt teljesítettük a távot. Majd ismét jött az evés, ivás és mulatság, ha lehet még nagyobb lendülettel, mint előző napon.

A modellező bemutató egészen meglepő volt, hiszen  ilyet is először láttam. Gondoltam, hogy majd fiatalok hozzák a nagy gonddal elkészített gépeiket és megmutatják, mit tudnak. Nagyot néztem, amikor az 50-60 éves férfiak pakolták ki  autóikból a távirányítható repülőmodelljeiket, amelyek értéke néha elérte vagy meghaladta a kocsik árát. Érdekes és látványos volt, de szerencsére nem ragadott magával annyira, hogy kövessem a példájukat. MÍG 21 szimulátort is tesztelhette, akit megfertőzött a vadászpilóták világa.

Az időjárás folyamatosan bizonytalanságban tartotta a társaságot, így Veress Zoltán műrepülő bemutatója sajnos elmaradt. Este a hangárpartin mindenki, aki teljesítette az emléktúra valamelyik útvonalát, egy kézfogás kíséretében átvehetett egy üveg speciálisan az alkalomra címkézett bort és egy oklevelet. 

A vasárnapi repülés is megér egy megemlékezést, de arról majd a következő bejegyzésben.

Úgy érzem, jövőre is érdemes lesz csatlakozni néhány napra a Pumákhoz. Kívánom, legyünk egyre többen.

Pünkösdi Futás

Igazi ajándék volt ez a mai pünkösdhétfő, ami mellesleg a böjtünk tizenegyedik napja. Kicsit hezitáltunk ébredés után, de a napsütés és az elszántság átlendített minket a holtponton.

Futócipő, nadrág, póló, sapka, napszemüveg és irány a sziget. Szokásomtól eltérően már a séta közben elindítottam a pulzusmérő órát, hát csodákat mutatott. Összevissza ugrált a pulzusom, és ez kicsit elbizonytalanított a futást illetően. Remekül éreztem magam, de az adatok azt mutatták, nem vagyok valami jól. Nem szóltam a páromnak, nehogy gyorsan becibáljon egy étterembe és megetessen ijedtében. Megtapogattam a zsebem, nem hoztunk telefont, így ha valami probléma adódna nehéz lesz segítséget kérni.

Miután átvágtuk magunkat a szigetre igyekvőkön, egy jó bemelegítést követően nekivágtunk. Nagyon óvatosan indultam, és rendszeresen figyeltem mit mutat az óra. Nagyon gyorsan helyre állt a rend, valószínűleg nem volt eléggé nedves a mellkasi mérő és az okozta a téves eredményeket.

Lassú, de stabil tempóban haladtunk, lépésről lépésre felszabadítóbb érzés volt érezni az energiát a testemben.  A kulacsból néha kortyolgattunk egy kis vizet, meglestük a városnéző busz miként válik kétéltűvé a Dunán, és az utolsó kilométeren még sprinteltünk is egy kicsit. A nem igazán elismerésre méltó 41 perces szigetkörünkkel nagyon elégedettek voltunk, pedig ez messze elmarad a 25 perces köröktől.

Természetesen sokan leelőztek minket, és ez szöget ütött a fejemben. Mennyire viszonylagos is a teljesítmény a sportban, pedig nagyon objektíven idővel mérhető.

 Kifelé sétálva elkezdtem ezzel a gondolattal a fejemben figyelni a szembejövőket, és rengeteg hozzánk hasonló leendő győztest láttam szembejönni.  Lányokat-asszonyokat jelentős túlsúllyal, férfiakat túl a hatvanon sport felszerelésben, vagy kerékpárral, ahogy éppen arra készülnek, hogy ne a kényelmesebb utat válasszák, hanem a boldogabbat.  Mindahánya különbözőek vagyunk, de mégis egyformák.

Ismét megerősödött bennem, jó úton járok, mert az okoz számomra sikerélményt (FLOW), hogy túllépjek saját korlátaimon és kevésbé motivál mások legyőzése, túlszárnyalása.

Kölcsönösen meggratuláltuk egymást a párommal, és nem tudnék most olyan dolgot kitalálni, amiért elcserélném ezt a mai élményt. 

Napfényfürdő - Aquapolis – Szeged

  

                                              

Nagyon szeretem, ha a mindennapi életben megélt pozitív tapasztalataimat megoszthatom másokkal.  Különösen akkor, ha a kedvenc városomról van szó, ahol ugyan kevesebb időt töltök, mint a fővárosban és az ország többi részén, de mégis az otthonomként gondolok rá. Minden fejlesztést, ami a városban történik örömmel fogadok, jól tűröm az útfelbontás és építkezésekkel járó kellemetlenségeket, mert tudom, utána szebb lesz.  

A régi újszegedi fürdőt a népnyelv „Gombaként” emlegette, ami gyanítom nem csak a kupola formájából adódott.  Rendszeresen odajártunk úszni, így kellemetlenül érintett, hogy hosszú időre megszűnik, mert lebontják és újat építenek helyette, mégis bizakodtam, megint lesz valami szép és új, amire büszkék lehetünk.

Többször megnéztem repülőgépről az építkezést, és ha elmentem mellette kocsival mindig próbáltam kilesni, mire lehet számítani. Tegnap végre volt időm és lehetőségem kipróbálni is. Hurrá!

Első pozitív benyomás, a mélyparkoló, legalább nem kell a napon hagyni a kocsit. Egy nagyon szimpatikus és szívélyes ötvenes úrral futottam össze, amikor a liftbe szálltam, aki valószínűleg a biztonságért lehet felelős.  Nagyon korrekt módon tájékoztatott, merre kell mennem.

Itt még nem tudtam, hogy a személyzetből ez az ember lesz az egyetlen, akiről jót tudok mondani.

Ugyanis a pénztárnál a hölgy ugyan igyekezett kedves lenni, tehát a jó szándéka megvolt, viszont azon kívül, hogy lassú volt, még normálisan tájékoztatni sem tudott.  Több száz nap ügyfélszolgálati tréning tapasztalatával, egyértelmű volt, úgy engedték odaülni, hogy nem kapott felkészítést sem termékismeretből, sem a rendszer működéséről. Már elhagytam a pultot, amikor hallottam, hogy az információs pulttól átkiabál egy hölgy, „ne mond, hogy adunk törölközőt szaunánál, mert csak szauna lepedőt adunk. Bent jöttem rá, egy kiírásból, hogy KÖTELEZŐ a papucs, szerencsére volt nálam, de ha nincs, akkor kiküldenek? Vagy adnak? Vagy legközelebb elmondják a pultnál és bérelhetek? Mivel nem tudta rendesen elmondani mi minden van a házban, segítettem neki azzal, hogy elmondtam: úszni, szaunázni, és termálvízben pihenni szeretnék. Erre olyan karkötőt adott, ami az élményfürdőbe is érvényes volt, plusz akárhányezer forintért. Legalább ezt is látom, ha nem is csúszdázom, gondoltam, amikor rájöttem a szerintem nem szándékosan elkövetett „keresztértékesítésre”. Az öltözőben a személyzetből három hölgy beszélgetett az egyik pizzát evett, a másik sírt, a harmadik vigasztalta. Az ügyfélkezelés alapvető szabályai szerint ez nem tartozik a vendégre.

Úgy szeretnék már a jó dolgokról írni, gyorsan fussunk át a negatívumokon. A folyosón nincs ablak, ahol van ott éppen most ragasztottak rá egy fehér fóliát, villany nem égett így nappal is sötétben kellett tájékozódni. A termál medencéből összesen kettő van és nem túl nagyok, szerintem, ha lesz nyugdíjas vagy beutalós rendszer ez kevés lesz. Az ivó kutakból folyó víz íze borzalmas.

A legnagyobb hiba, hogy zavaróan nagy a zaj, de nem a vendégek ricsajától, mert vendég az alig volt, hanem az alapzaj elképesztő. Nincs kifestve a plafon, a puszta betont látni, mindenhol a félkész jelleg dominál, természetesen teljes áron. Úgy éreztem ebben a zajban nem szeretnék a tervezett három órán keresztül puszta beton tömböket nézni.

Gyorsan megkerestem a Csendes Wellness részt, a neve ígéretesnek tűnt.

A személyzet ismét nem állt a helyzet magaslatán, a huszonéves fiatalember egy kb. 50 éve törölközőket osztogató matróna unalmával és közönyével kicsapta a szauna lepedőt az asztalra és közölte a kültéri szauna még nincs kész.   A CSENDES pihenésemet vendégek nem nagyon zavarták, mert összesen négy emberrel találkoztam az ott töltött két óra során, de a személyzet hangosan vitatkozott egymással a kabinok előtt, gyakorlatilag a kisebb megszakításoktól eltekintve folyamatosan.  

A behallatszó beszélgetésükből tudtam meg, hogy az egyik legizgalmasabb élmény elem, amelyben zuhanás élményt ígérnek a csúszdázás végén, azért van lezárva, mert valaki a csúszás közben elájult, és ha nincsenek körülötte emberek, talán meg is fullad. Mi jön még?

Hátha én vagyok túl érzékeny gondoltam, beszélgetést kezdeményeztem két szimpatikus lánnyal (nevezzük őket Annának és Timinek, mert így mutatkoztak be), de nekik is hasonló gondjaik voltak, mint nekem.  Ez a ház nincs kész, a kert pláne nincs, a vendéglátókat pedig alaposan fel kellene készíteni, hiszen ha néhány vendégre nem tudnak figyelni, miként fognak ezrekre?

A végére jöjjenek a pozitívumok. A Csendes Wellnes kulturált, kényelmes, az aromakabin, a só szoba, a gőz, az infraszauna magas színvonalúak, szépek, tiszták. Van egy kicsi medence, amiben úszni is lehet, egy meleg és egy kevésbé meleg vizes pihenő medence ahol hidromasszázs elemek is vannak.

Itt virágok is díszítik a fürdőteret és forró gyümölcsteát és zöld teát és tiszta óriás palackos vizet is korlátlanul lehet fogyasztani műanyagpohárból. A teák szerencsére ne voltak édesítve, amit a böjtöm nyolcadik napján nagyon tudtam értékelni.  A kinti szauna is nagyon szép lesz, egy hatalmas ablakkal (ez szaunákban ritka), amivel ha egyszer elkészül, egy szép virágágyásra lehet majd nézni izzadás közben.  

Visszafelé már tudatosan igyekeztem pozitív dolgokat keresni. Nagyon ötletes a baba szoba, gondolom lesz ott majd egy dajka is, ha a forgalom beindul, bár szerintem oda is behallatszik a zaj.

Remekül masszíroznak a vízsugarak, jó erős sugárban ömlöttek a hátamra, nyakamra.  Minden nagyon tiszta, folyamatosan takarítottak. Jól illeszkednek a falfestmények ebbe a környezetbe.

Látszik, ha egyszer tényleg elkészül akár még büszkék is lehetünk majd rá. Az árak nyugat európai színvonalúak, a fürdő állapota és a személyzet sajnos nem az.  Valószínűleg vagy szervezési, vagy pénzügyi okai vannak ennek a félkész helyzetnek, ezeket sok minden befolyásolhatja. Viszont ha infrastrukturálisan minden tökéletes lett volna, a személyzetre akkor is ráférne egy képzés.

Az is teljesen egyértelmű, hogy az a nap, amikor én ott voltam, veszteséges volt a fenntartónak és miután utána néztem a neten milyen PR. tevékenységet folytatnak itthon és külföldön, nem kell, jósnak lennem ahhoz, hogy azt gondoljam, minden nap veszteséges és az is marad még egy ideig. Tehát egy ügyfélközpontú stratégiai tanácsadásnak is helye lenne itt. Pihenni mentem és végig szakmáztam az egészet, majd egy év múlva megnézzem újra, mi változik. Addig pedig maradnak a már bevált fürdőhelyek, mert havonta kétszer-háromszor jól esik mozogni és pihenni a vízben.

Egyedül repülés

Egy kicsit bajban vagyok, mert olyan érzésről akarok most írni, amelynek az átadása ebben a formában kedvezőtlen esélyekkel indul. 

Imádom azokat az élményeket, amikor olyan perceket élhetek meg, amelyekről egy egész életen keresztül lehet utána beszélni. Ez az élmény sem volt több mint húsz perc - három iskolakör egyedül. Na végre! Ennek is eljött az ideje.

Ez már a sokadik alkalom volt, amit kitűztünk az első egyedül repülésem időpontjának, de vagy a hivatalos papírok hiánya, vagy az időjárás mindig keresztbe tett a dolognak.

Leginkább a csendre emlékszem az egészből, és három szóra a rádión, de ne szaladjunk ennyire előre.

Furcsa volt egyedül bele ülni és kigurulni a géppel, túl sok volt az üres hely mellettem, itt jó sok cucc elfér, ha esetleg több napra akarok egyszer majd egyedül elindulni valahová, merengtem magamban a lehetőségen.  A lehető leglassabban gurultam és nagyon figyeltem arra, hogy a guruló út közepén tartsam a gépet. Mivel észak felől fújt a szél, az egész pályán végig kellet gurulnom ahhoz, hogy széllel szemben tudjak felszállni. Ezt is nagyon hasznos időnek éreztem, hiszen már régóta nem izzadt a tenyerem a repülés során, most pedig igen. Viszont semmit nem kell másként csinálnom, mint eddig, ráadásul a böjtöm is békét és biztonságot teremtett bennem, úgyhogy nyugi.

Szépen lassan szélirányba fordítottam gépet, végigcsináltam az ellenőrző listát még egyszer, majd egy 20 másodpercre becsuktam a szemem és befelé figyeltem. 

Készen állok, indulás!

Rádióztam, majd kövér gázzal elindultam és a közepes szembeszélnek köszönhetően hamar elemelkedtem a földtől.  REPÜLÖK! 

Podi hangja a rádióban: egyedül repülőnk van, kérem fokozottan figyeljetek rá! A torony visszaigazolta a kérést, Németh Zoli a másik légtérben lévő gép fedélzetéről annyit mondott: tőlem azt csinál, amit akar. „Köszönöm a támogatást”, mondtam és ezek után nagyon nagy csend lett, szokatlan némaság.

Olyan érzésem volt, hogy most minden idegszálukkal arra figyelnek a földről, miként teljesítem ezt a feladatot. Valójában persze lehet, hogy ettek, ittak, jól elvoltak, de én rengeteg energiát éreztem a többiek felől és ezt nagyon tiszta élményként éltem meg.  Az első leszállás előtt még kétszer megtöröltem a nadrágomban mindkét kezemet, majd nagyon figyeltem arra, amit a Podi mondott az imént. Leszállás közben a sebesség 110 legyen, felváltva figyeljek a sebességmérőre és a kifutópályára.  Mérő, pálya, mérő, pálya, mérő, pálya, megtörtem a siklószöget, kilebegtettem, majd szépen megéreztem a talajt magam alatt éreztem. A rádión Podi nyugodt hangja: ez szép volt! Köszönöm, igyekeztem, mondtam. Majd újra gáz és már ismét a levegőben voltam.

Mostanra szűnt meg bennem minden feszültség, tettem a dolgom, nézelődtem és igyekeztem minden pillanatot megélni, örömmel, békével. Feltűnt, minden rádió forgalom szokatlanul rövid és célratörő volt, semmi felesleges szó, csak amennyi feltétlenül szükséges. Nem akarják foglalni a frekvenciát, hátha nekem lesz rá szükségem. Ismét egy bizonyíték arra, mennyire figyelnek rám, lentről. Jut eszembe, ezt a kifejezést úgy szoktuk használni, hogy „figyelnek rám fentről”, de rám most lentről tekintettek a vigyázó szemek.

A második leszállás nem volt annyira szép, mint az első, semmi komoly hiba, csak egy kicsit keményebbre sikerült, mint az imént.  Már újra a levegőben voltam, amikor érkezett a visszajelzés Poditól, ez is jó volt. Nem annyira, mint az előző, válaszoltam.

A harmadik kört már szinte meditatív állapotban repültem végig. Nagy nyugalommal, a semmire nem gondolok, üres a fejem, megélem azt, ami velem történik élménnyel. A leszállás közben puhán a földhöz simultam, a gép és én egyek voltunk abban a pillanatban. Jó, hogy így fejeződött be az első egyedül repülésem, ez erősíti az önbizalmam, magabiztosságom. 

Gurultam a hangár felés és közben azon gondolkodtam, miért nem érzek felszabadult örömet? Mi ez a nyugodt befelé forduló nyugalom?

Mióta vártam erre a feladatra és most nincs bennem szándék öklömet az ég felé emelni és ujjongani. Egyszerűen csak jól vagyok.

Láttál minket? Kérdezte Podi, ott voltunk a leszállópálya mellett. Nem vettem észre, hogy ott vagytok. Majd kézfogások, gratulációk, őszinte baráti öröm, ismerősöktől és olyanoktól, akiket most látok először (a következő PPL tanfolyam hallgatói). Megjön a Németh Zoli is, neki külön örültem.

Lám, ha én nem tudok felszabadultan örülni, csinálnak nekem ünnepet mások.

A kötelező adminisztráció során a pilóta naplóba máshová kell írni a repült időt, és az én nevemet a gép parancsnoka oszlopba, ahol eddig az aktuális oktató neve szerepelt. Megkaptam az SPL szakszolgálati engedélyt is a kezembe, mostantól egyedül…

Felhívtam Oltvai Csabit, az oktatómat és megköszöntem neki, hogy ideáig eljuttatott és egy kicsit fájlaltam, hogy nem tudott itt lenni.

Ahogy kikanyarodtam az autómmal a reptérről, csengett a telefon.

Budai Laci barátom a vonal túl végén, neki mondtam el először, mire közölte velem, micsoda „VÉLETLEN” egybeesés. Miért? Most fejeztem be egy dalt, amit neked írtam, Egyedül szállok címmel.

Ismét volt előttem egy nagy kapu, és én lenyomtam a kilincset.

Ellenőrző repülés

Nem csoda, hogy nem tudok vissza aludni. Olyan fáradt voltam, amikor megérkeztem, hogy egy rövid élménybeszámoló után már este nyolckor aludtam. Most hajnali fél kettő, és a tegnap délután itt kavarog a fejemben.

Elég egykedvűen ébredtem, és egy kicsit sem éreztem úgy, hogy majd még megemlegetem ezt a napot. Az önszervezési rutinom és a megérzésem arra ösztönzött ellenőrizzem le, hogy a vizsgáztató ( nem lehet a Csabi, aki a kiképzés során az oktatóm) ott lesz-e a megbeszélt időpontban. Volt is némi kavarodás, és kitolódott az előre eltervezett időpont három órával.

Az eredetileg eltervezett időszakban a tegnapihoz képest kellemes volt az időjárás, csendes szél, száraz, de felhős ég. Vajon így marad ez még 4-5 órát?

Profi volt a Podi (Podolcsák András főpilóta, oktató, repülőmérnök), előre elmondta milyen feladatokat vár tőlem az ellenőrző repülésen. Néztem a papíron bekarikázott feladatokat és tudtam, van köztük 3 olyan amit összesen ha kétszer gyakoroltunk a kiképzés során. Amint kiléptünk a reptérre, arcomba vágott a felerősödött szél. Na jó, nem olyan mint a tegnapi, de lényegesen erősseb mint három órával ezelőtti.

Lesz ami lesz, gondoltam és annyit mondtam: ezt nem vizsgagént fogom fel, mindkettőnk érdeke, hogy csak akkor engedj egyedül repülésre, ha valóban biztonságosan repülök. Persze, így lesz, mondta, és kétséget sem hagyott afelől, tényleg így is gondolja.

Kipakoltuk a gépet a hangárból, majd gépátvétel. Hallomásból tudom, hogy ilyenkor néha megtréfálják a növendéket azzal, hogy szándékosan előidéznek olyan jelenséget a gépen, amit az átvétel során illik észre venni. Így fokozott figyelemmel ellenőriztem mindent, de Podi ma nem volt tréfás kedvében.

Beültünk, melegítettük a motort, rádióztunk és kigurultam az A16 várópontig.

Podi egy A4–es mappát tartott maga előtt, amelyből elég egyértelműnek látszott a következtetés, nem fog hozzáférni a botkormányhoz, így tényleg úgy kell majd vezetnem, hogy ne legyen szükség a részéről korrekcióra. Annyit mondott a jegyzeteléssel kapcsolatban, hogy ne zavarjon ha ír, és ne gondoljam, hogy hibáztam olyankor, mert a jó dolgokat is írni fogja. Jót mosolyogtam magamban, ez más helyzetben (pl: prezentációs vagy média tréningen) a én szövegem is, de itt most Ő a megfigyelő és nekem kell produkálnom.

Végig csináltam a szokásos ellenőrzési protokollt majd felszálltunk. Az első iskolakör rendben lement, igyekeztem mindenre figyelni, de kicsit sem voltam görcsös, vagy feszült. A második felszállás után, hirtelen levette a gázt jelezvén, leállt a motor, kényszerleszállást kell ilyenkor csinálni. Mivel ezt jó sokat gyakoroltuk a kiképzés során igazán nem volt benne semmi váratlan, elegendő magasságunk volt ahhoz, hogy visszaérjek a reptérre. Igaz, nem a kifutópályára helyezkedtem be, hanem arra merőlegesen a széllel szemben. Podi szerint elegendő lett volna a magasságunk ahhoz is, hogy pályára szálljunk, de így is biztonságos megoldás volt. Magamban nagyon elégedett voltam, mert még a rádión is leadtam az infót, „vészhelyzeteket gyakorlunk”, régebben ezt gyakran elfelejtettem a nagy koncentrációban.

Alig hagytuk el a repteret máris újra „leállt” a motor, ismét megoldottam, ez így rendben lesz. A következő körből nem leszálltam, hanem inkább csak földet értem, mert ugyan mondtam a fülesben, hogy itt majd vissza kell engednem a féklapot egy kicsit, de nem így csináltam. Huppantunk egyet, itt az első hiba. „Ha mondod a jó megoldást, miért nem úgy csinálod?”, azt hiszem nem válaszoltam, mert nem volt rá válaszom.

Itt jöttek azok a feladatok, amelyeket nem sokat gyakoroltunk, leszállás közbeni csúsztatás és áthelyezkedés alacsony magasságon a kifutópálya felett.

Mindkettőt botrányosan vacakul oldottam meg. Ez van, ezeket ennyire tudom.

Nem voltam sem csalódott, sem mérges, csak konstatáltam ezeket még az oktatóval bizony gyakorolni kell. Tudom, mert hiszem és akarom, egyszer még menni fognak ezek a manőverek is.

„Hagyjuk el a repteret északi irányba, majd emelkedjünk 1000 láb magasságig.” Elhagytam, lerádióztam, emelkedtem. Amikor elértem a kívánt magasságot, szóltam, hogy itt vagyunk. Itt következett az amit ugyan gyakoroltunk többször, de nem mindig sikerült úgy ahogy kell. Nagybedöntésű fordulókat kezdtem el csinálni, ami először 40 majd 60 fokos bedöntést jelent. Az első kettőből zuhanó spirálba csúsztam, de mindkettő észrevettem és korrigáltam. Harmadjára sikerült elkapnom a ritmust és egyet jobbra majd egyet balra és ismét ugyanez következett. „Most csinálj egy olyat hogy az egyikből egyből fordulj a másikba, ne vedd ki közben a gépet egyenes repülésbe!”. Na hát ilyet még soha sem próbáltam, de legyen. Ott fent jónak tűnt az első próbálkozás, később a földi értékelés során tudtam meg, hogy nem volt tökéletes, mert közben nem volt nullán a variométer, és az egész forgolódást 1000 lábon kezdtem és 1500 lábon fejeztem be. Láttam én, hogy magasabban vagyok, de nem gondoltam ezt hibának, de most már ezt is ki kell majd gyakorolni.

Két vagy három - nem is emlékszem - átesést kellet csinálnom, amit a magam számára imponáló magabiztossággal vittem végig. Mert azt csak mi tudjuk az oktatómmal, hogy a kiképzés során mennyire féltem ettől a manővertől. Jut eszembe, erre Podi adta meg a megoldást nekem, a ritka alkalmak egyikén, amikor vele volt lehetőségem gyakorolni. Azt mondta, hogy ne előre nézzek (ahol is azt látni, hogy eltűnik a föld csak az ég és a felhők vannak előttem, mivel lassacskán szinte a hanyatt fekszem az ülésben), hanem nézzek ki a bal szárnyvégre és figyeljem, hogyan változik a szárny állásszöge.

Hasznos dolog több oktatóval repülni a kiképzés során, mert mindenkitől lehet kapni olyan ötletet, ami határozottan előre lendít egy adott feladat megoldásába. Ma is tanultam tőle egy ilyen mikor hova nézzek megoldást és bizonyítottan sokat segített, de erről majd később.

Utolsó feladat, ténylegesen leállítani a motort és biztonságosan levitorlázni a 34-es füves pályára. Az utólagos értékelésből kiderült, hogy itt csináltam néhány értelmetlen fordulót, ez nekem fel sem tűnt, majd az egész ellenőrző repülést megkoronáztam az utolsó a vizsga során nyolcadik és persze a legrosszabb leszállással. Amit erre felé csupán földet érésnek neveznek.

Befelé gurultam a hangár irányába és nem voltam elégedett magammal.

Nem tudtam, hogy most sikerült a vizsga vagy sem, de nem is ez volt a fontos, hanem az, ment ez nekem már sokkal jobban is. Természetesen működött az önvédelmi kifogáskezelő rendszerem is, és megtaláltam a magam mentségét. Több mint két hete nem volt módom gyakorolni az időjárás miatt, kivéve a tegnapi széllökéses 28 percet. Így amit ma tudtam produkálni az nem egy vizsga előtt felturbózott történet, hanem valóban ez a jelenlegi készségszintem.

A kiértékelés egy profi kérdéssel kezdődött, „Te hogyan értékelnéd?”, szórtam magamra a hamut és Podi bólogatott és folytatta a felsorolást, közben minden hibát ami elhangzott, lejegyzeteltem.

Megérkezett Túri Zoli, aki a pilóta és repülőgép-szerelő, és kiderült mostantól neki van foglalva a gép, egy kicsit eldumáltuk az időt. Podi egyezkedett vele, hogy várjon egy kicsit, mert nekem még most egyedül repülős feladataim vannak.

Motyogtam valami olyat, hogy hát majd valamelyik nap a közeljövőben sort kerítünk rá, de egyöntetűen mondták nem annak most kell megtörténnie.

Majd megtankolták a gépet, és utána…

Ezt már csak holnap mesélem el, mert mindjárt három óra és holnap tréninget tartok.

Habár a szél az úr!

Ma éppen a gépet ellenőriztem, amikor odajött egy számomra ismeretlen ember és azt kérdezte:

„Ilyen időben tényleg fel akarsz szállni?” és közben ütemesen csóválta a fejét.

Ilyenkor lehet a legtöbbet tanulni mondtam, azzal a magabiztossággal amit Oltvai Csabától az oktatómtól ellestem.

Persze nem volt ez mindig így.

A kiképzésem közepe táján lehetett, amikor még itthon kinéztem az ablakon és a kertben a tuják teteje körülbelül félméteres kilengéssel jelezték a szél intenzíven dolgozik. Osztottam szoroztam, majd megnéztem a mit mond a repülésmeteorológia a szélerősségről. 6-7 m/s volt a mérésük eredménye, az a gép (FALKE SF-25), amin mi itt röpködünk maximum 7 m/s-os oldalszélben repülhető biztonsággal.

Felhívtam Csabit, azt mondta csak induljak nyugodtan. A reptéren forgolódtak tapasztalt pilóták és készülődésünket látva sorra feltették a kérdést, „ugye nem akartok repülni?”. A magam részéről Csabira néztem, aki nyugodtan mosolygott és azt mondtam Ő a főnök. Az egyik tapasztalt pilóta erre azt válaszolta: „ha egyszer leteszed a szakszolgálati engedélyt, soha többet nem fogsz másik pilótában megbízni. „Izzadt a tenyerem, vert a pulzusom és számtalanszor kérdeztem Csabit, most akkor mi lesz? Mire Ő cinkos mosolyával azt mondta: Mi van, nem bízol bennem? Hát erre mit lehet mondani egy olyan embernek, aki a saját biztonságát, teszi kockára hónapok óta azért, hogy megtanítson repülőgépet vezetni. Persze, hogy bízom, hogyne bíznék.

Megmentőként jött Német Zoli, akiről azt kell tudni, hogy egy élő repülős lexikon és jelentős tapasztalatot és tekintélyt szerzett pilóta, utasszállítót és vadászgépet is repül/t, nekünk is oktatott elméletet. Mindenképpen rangidős volt, akkor és ott abban a helyzetben.

Ránk nézett és annyit mondott: Jó repülést fiúk!

Utána ugyanaz következett, ami ma is, csak egész másként éltem meg akkor és most.

Először ilyen szélben úgy éreztem, hogy az a közeg, ami már-már befogadott és az a gép, ami eddig egyre engedelmesebben reagálta le a szándékaimat, mozdulataimat, fellázadtak ellenem.

Minden esetlegessé vált, és ha emlékezetem meg nem csal, olyasmi is kiszaladt a számon egy-egy erőseb széllökés hatására, hogy „húbazdmeg”. Csabi csak ráerősített mondván, „hálás leszel még ezért nekem!” Miért is? - kérdeztem. Én ilyen szélben soha nem fogok felszállni! Az lehet, de mi van, ha repülsz valahová és ilyen szél fogad. Akkor fogod először teljesen egyedül kipróbálni mit kell ilyenkor másként csinálni? Húúúú, megint igaza van. Itt már csak azt tudtam motyogni miközben persze ezerrel gépészkedtem meg rádióztam, meg féltem, hogy ez nekem még túl nagy ugrás, egy kicsit nagyobb gyakorlatom lenne, akkor már felkészültebb lennék. Hát igen, de akkor meg nem biztos, hogy lesz szél. Mondta és mosolygott, ahogy mindig.

Egyébként is folyamatosan végig okoskodtam a kiképzést, mert szent meggyőződésem, hogy ráférne némi reform a pilótaképzésre.Itt elsősorban az elméleti oktatásra gondolok, de erről majd máskor és máshol. Jó fejek voltak, jól tűrték, hogy belekotyogjak a munkájukba.

Ma a böjtöm ötödik napján végtelen nyugalommal és üres gyomorral mentem ki a reptérre, miután konstatáltam, hogy nagy szél van és az ország egyharmadában válsághelyzetet jelentenek a hírek.

Persze senki nem repült, a hangárajtó csukva. Csabi megjött kitoltuk a HA 1240 lajstromjelű gépet, ellenőriztem, rádióztam, kigurultunk, megint ellenőriztem, majd rádióztam: Hotel Alfa 1240 a 34-es végrehajtóról a 34-es pályára és fel. A pálya szabad mondta a torony, tájékoztatott a szél irányáról és erősségéről, visszaigazoltam, hogy a pálya szabad és gázt adtam.

Az erős északkeleti szélben a FALKE körülbelül 10 méter gurulás után a levegőben volt, majd szélirányból elkezdte lesodorni a gépet a felszálló pálya irányról. Erősen ellene kellet lépni az oldalkormánnyal és rátartani a szélre. Négy-öt métert emelkedtünk másodpercenként, a kifutó pálya vége felé már 400 láb magasan voltunk. Elképesztő érzés volt. Az első rövid fal közepén már vissza kellet szabályozni a gázt, mert elértük a kívánt magasságot.

Feladat meg adódott most is bőven pedig csak 3 iskolakört akartunk először repülni, dobálta a szél a gépet és annyira emelkedni akart, hogy alig bírtam az előre eltervezett 500 láb magasságon tartani. A megengedett maximum biztonságos sebességig kellet gyorsítanom, hogy némi magasságot veszítsek végre. Rádióztam, a pálya persze szabad volt, senki nem repült rajtunk kívül. Majd a második rövid falon egy kicsit elsodort a szél, mert nem tartottam rá eléggé, ki gondolta, hogy 40 fokot kell rátartani az irányhoz képest.

Ráfordultam a 34-es bal pályára, levettem a gázt és kihúztam a porlasztófűtést (porlasztót fűteni május végén, tiszta késő őszi az idő-gondoltam), majd figyeltem, hogy a szokásosnál nagyobb sebességgel közelítsek a pálya felé. Először sikerült 150 km/h-val siklani 110 km/h helyett, de Csabi szólt és korrigáltam, kinyitottam a féklapot. Siklunk befelé, minden rendben, rálógatok a szélre, aztán egyik pillanatról a másikra, ahogy a föld felé közelítettünk, megmerült a gép, de annyira, hogy látható volt, ebből a magasságból ebben a szembe szélben nem fogunk elsiklani a pályáig.

Visszaengedtem a féklapot egy kicsi gázt adtam, így tartani tudtuk a magasságunkat, majd gáz vissza újra féklap, megtörtem a siklószöget és hopp már lenn is vagyunk. Illetve mégsem, mert a gép egy fél méterre elpattant, mert a főfutóra érkeztem két pont helyzet helyett, egy kis türelem és játék a féklappal, és most már tényleg a földön voltunk. Hason a bot fékezem a kereket, majd vissza a féklap gázt adtam, középen a bot, és pármásodperc múlva a levegőben voltunk ismét.

Levontuk a tanulságokat az elpattanással és a hirtelen süllyedéssel meg a traverzálassal kapcsolatban. Csabi szólt, hogy jobban tartsak rá a szélre. Majd repültünk még két kört, ami eseményekben hasonlóan bővelkedő, hibákban viszont egyre csökkenő tendenciát mutatott. A szél tovább erősödött így a harmadik iskolakör utolsó fordulója előtt megkérdeztem,

- van még értelme annak, amit csinálunk?

Annak, hogy ilyen viharos szélben le akarunk szállni és betesszük a gépet a hangárba? Kérdezte Csaba a szokásos mosollyal. A leszállás után átvette a gépet a leszállópálya elején, mondván „hadd repüljek én is egy kicsit”. Kevés gázt adott és a gép elemelkedett olyan negyven-ötven centire a földtől és a gázkarral meg a botkormánnyal játszva végig surrant a beton fölött. Varázslat volt, ismét egy olyan titok, aminek hirtelen nem értettem a megoldását, aztán persze elmagyarázta. Biztosan így lesz ez még sokáig, amikor már büszkén azt gondolom, tudok valamit (lám erős lökéses szélben is ura vagyok a helyzetnek), jön egy újabb mutatvány, lesz még mit tanulni.

A hangár előtt egy másik gép melegített a már említett Német Zoltán kapitánnyal és három utassal a fedélzeten. Amint bepakoltuk a gépet, Csaba egy másik gép felé indult ahol már várta egy utas, hogy rábízhassa az életét.

- nem is igen járok kocsival, inkább tömegközlekedem -

Most szólt a szerelő, elkészült az autóm. Na, végre! Mostanában relatíve sokat foglalkoztatott a gondolat: lecseréljem vagy sem? Azt pontosan tudtam, hogy elég sokat kell a jelenlegire költeni, hiszen nagy szerviz következik és az sosem olcsó, ráadásul még akad jó néhány alkatrész, ami elkopott.


Igyekszem döntéseimben racionális lenne, de mivel jellemzően mi emberek érzelmi alapon döntünk, majd törekszünk racionálisan megmagyarázni a döntésünket, nekem sem könnyű objektívnek maradnom.



Férfiembernél az autó mégis csak egy érzelmi kérdés. Minden olyan jármű, ami tetszik nekem és már ránézésre érzem, hogy „szeretném”. Alapvetően rosszul szerepeltek a megbízhatósági teszteken, magas a szerviz költségük, de „SZÉPEK”. :o) Amelyek pedig legendásan „jó” autók, azok számomra többnyire unalmasak, de megbízhatóan eltátják a funkciójukat.


Persze létezik az a kategória, amelyik szép is és jó is, de azok árai túl vannak az ingerküszöbömön. Meggyőződésem, hogy nem szabad olyan dolgot vásárolni, ahol a használati értéket felülírja a beszerzési érték. Nem szeretném az autót félteni, óvni, vigyázni, használni szeretném. A mostani kocsimat eddig négyszer törték fel, egyszer az én hibámból, mert benne hagytam az utastérben egy táskát és egy zakót, de a többi alkalommal csak próbálkoztak, hátha találnak valamit. Pedig ez csak az ismert Cseh autógyár kínálatából a legnagyobb kocsi és nem igazán feltűnő.

A méret az viszont ez esetben (is) fontos! Lehessen bele pakolni, kényelmes legyen, mert sokat utazom, és ha óvatosságom ellenére törik, legyen ami megvéd. A Superb alapvetően ilyen, ráadásul most lett kész a "nagyszervíz", úgyhogy marad is. Abban maradtam magammal, hogy ha adódik valami jó vétel, akkor bármikor készen állok a cserére, de túl sok időt és energiát ebben az évben már nem fordítok arra, hogy böngésszem az ajánlatokat. Ha belebotlok, akkor majd mérlegelek.
Az teljesen egyértelmű, hogy gazdasági válságos időkben új autót nem veszek, ezért utána olvastam a netten, mire kell figyelni egy, használ autó vásárlásakor. Rájöttem, hogy az is egy komoly szakma, mert annyi a buktató, hogy szakember ellenőrzése nélkül biztosan nem fogok dönteni. Hiszek abban, hogy a tanácsadók megérik a pénzüket… :o)

Ráadásul, amikor Pesten vagyok nem is igen járok kocsival, inkább tömegközlekedem vagy taxizom, ha nem tréning ügyben járok, akkor kerékpározom. Nyugodtabb, környezett kímélő és kiszámíthatóbb mintha autóznék.

Itthon pedig van egy öreg Lada Nivám, ami ugyan nem szép sem kívül sem belül és sajnos nem is környezetbarát, de férfias öröm vele autózni a terepen, szívesen használom.

Összefoglalva, nekem olyan jármű kell, ami kényelmes, biztonságos, tágas, nagy rakodó térrel rendelkezik, keveset fogyaszt (jó lenne egy hybrid),belül esztétikus, kívül nem feltűnő, reálisak a fenntartási költségei, alacsony az értékvesztése. Ha latyakos földútra tévedek vele, ne akadjon el, és akkor nézzen ki legjobban, amikor koszos. :o)

Ja és legyen benne egy magassági kormány, így ha dugóba kerülnék, csak felszállok…. :o)

Tisztulnak az ízek

Régi ismerős az íz a számban, a böjt íze ez a felfokozott érzékenység. Az egyébként színtelen, szagtalan, íztelen víznek is zamata lett. A 100%-os gyümölcslé pedig felesben hígítva is túl édes.

Főztem egy natúr zöldséglevest, természetesen fűszerek nélkül és pépesítve, nem hiányoztak a fűszerek.

Manapság amikor már az élelmiszerek tömege mesterséges adalékanyagokkal készül, már nem igen érezzük a természetes ízek nagyszerűségét, de most IGEN.

Már negyedik napja nem eszem, viszont remekül vagyok. Ma futottam 6 kilométer és az is nagyon jól esett. Tegnap este volt egy kis fejfájásom, de pár óra alatt elmúlt. Nagyon kellemes megélni ezt a böjtöt is. Sokkal nyugodtabb vagyok, mint általában, van egy „minden jól van úgy, ahogy van” hangulatom, remekül alszom. Aki tudja milyen érzés ez, az érti. Aki nem ismeri, annak ki kell próbálnia!

Böjt 2010

Tegnap elkezdtem böjtölni. A terveim szerint minimum egy hétig maximum huszonegy napig semmilyen szilárd táplálékot nem eszem. Ez már a harmadik alkalom az életemben, amikor erre szánom el magam, de természetesen az első volt a legemlékezetesebb.

Egy négynapos programon vettem részt, aminek az volt a lényege, hogy az első és a negyedik napon egészséges vegetáriánus ételeket ettünk, a második és harmadik napon pedig semmit, csak hígított frissen préselt gyümölcsleveket. Volt rajtam akkoriban kb. plusz 10 kiló. Mivel könnyen ment a nem evés az első két napban, gondoltam nem eszem a negyediken sem és utána is csak akkor, ha úgy érzem muszáj. Nem volt bennem sem elszántság sem kemény elhatározás, inkább próba cseresznye alapon álltam hozzá.

Döbbenetesen könnyen ment az egész, amikor elértem a 21. napot nem akartam abbahagyni, mert annyira felemelő érzés volt.

Utána másfél hétig még csak nagyon keveset ettem, pontosabban napról napra egyre többet. Elképesztő íze lett minden ételnek, a böjt utáni első alma íze a mai napig itt van a számban, csak a felét bírtam megenni és jól laktam. Az első korty borban az egész szőlőtőke zamata ott volt, szóval izgalmas kaland volt újra enni. 16 kg ment le a 4,5 hét alatt. És kb. 4 év kellett ahhoz, hogy visszajöjjön. Közben persze azért volt néhány apróbb kellemetlenség, a hasmenés, az állandó vizelési kényszer a sok folyadéktól. Mivel hiányzott a belső fűtés, amit a szilárd kajából nyerhettem volna, így melegebben kellett öltöznöm, mert szokatlanul fázós voltam.

A harmadik héten néhány kis hólyag keletezett a számban, ami fájt és bármivel öblögettem, nem akart elmúlni. Viszont mindezért kárpótolt az a felemelő érzés, ami a harmadik nap után már kijár a böjtölőnek. Könnyűnek és energikusnak éreztem magam, a teljesítőképességem megnőtt, kevésbé voltam fáradékony, igaz le is lassultam. Tehát sprintelni alkalmatlan lettem volna, de hosszú kitartást igénylő feladatokra igenis alkalmas voltam. Nagyon fontos, hogy miközben nem eszünk sokkal intenzívebben mozogjunk, hogy a szervezet ne az izomzatból vonja el a tápanyagot, hanem a felhalmozódott zsírt bontsa le.

Voltam csoporttal rafting túrán is a böjt ideje alatt, simán ment. Sőt! Az sem zavart, amikor este a tábortűz mellett nagy húsokat sütögettek, csendesen kortyolgattam a teámat és tűrtem a csodálkozásukat.

Az egyik nagy ajándéka az életemnek, hogy bármit is fedezek fel, amit hasznosnak, érdekesnek, eredményesnek találok, van lehetőségem megmutatni másoknak is. Az első böjtös tapasztalatom után kezdtük el szakemberekkel kialakítani a WELLNES tréningünket. Nem másolom ide, akit érdekel a www.generativ.hu oldalon talál róla információt.

10 nap múlva egy nagyon intenzív 2 hónap indul el az életemben, heti 5 napot tréningezem minden héten és közben utazom az ország különböző részeire. Erre a két hónapra marad majd a hivatalos PPL vizsga is, mert ha nem csinálom, meg akkor ezen a nyáron még nem vihetek utast a repülőgépen, pedig már sorba állnak a jelentkezők. Egy régi mániám is újra éledt, ismét van zenekar, amivel kéthetente minimum egy estét próbálunk. Meg van még egy csomó minden…

Ezért gondoltam, hogy ezt az egy hetet egy kicsit magamra és a megtisztulásra fordítom, hogy erőt gyűjtsek erre az intenzív időszakra. Még önterápiás jelleggel is jó volt leírni, felidézni az első böjt örömeit, most még inkább akarom ezt a tisztulós hetet.

FUCK THE RAIN

Na, ez a hétvége sem a repülésről fog szólni, hiszen ömlik az eső. Vadvízi kajakozásra viszont igazán alkalmas, Ausztriában most biztosan hömpölyög a víz lefelé. Persze Szegedről most nem fogunk elindulni, kivárjuk, amíg repülni lehet. Nemrég hívott Gábor akivel együtt jártunk tanfolyamra, sörözzünk egyet, mivel a héten megtörtént az első egyedül repülése. Kérdeztem milyen érzés volt, azt válaszolta, „nem nagyon volt időm az érzéseimre figyelni, annyi volt a dolgom. Csináltam 15 iskolakört és rengeteg gép volt a légtérben és a kifutón is, tehát nagy volt a forgalom”. Az oktatómmal is elviccelődtünk telefonon, kérdezte izgulok-e, mert kedden még gyakorlunk, egyet majd szerdán jöhet az ellenőrző repülés és utána az egyedül repülés. Nem izgulok, sokáig nem izgatott ez, kielégített a közös repülés, tanulás, fejlődés élménye az oktatóval.

Viszont kíváncsiság az bizony van bennem, annyira misztifikálják ezt az eseményt, hogy tényleg érdekel, milyen párhuzam van, a szüzesség elvesztése vagy az első jelentősebb vizsga vagy mit tudom én mivel, majd kiderül. Viszont elvonási tüneteim azok vannak, mert egy hete nem hagytam el a földet. Nem vagyok csalódott és nem is izgulok, viszont a hasonlat előkerült a fejemből: elnyújtott orgazmus… :o)

Egyedül repülés

Minden fejlődésnek vannak fontos szakaszai és mérföldkövei. Egy idő után eljut a pilótanövendék oda, hogy már oktató nélkül, egyedül szállhat fel. Minden pilóta életében felejthetetlen élmény az első egyedül repülés. Valamiért ez a pillanat nem nagyon akar eljönni az életemben. Az oktatóm szerint már régen készen állok rá, csak eddig adminisztratív okok miatt nem volt rá lehetőség. Ugyanis a hatóságtól nem érkezett meg az SPL jogosítványom ami ezt hivatalosan lehetővé tenné.

Hétfőn délután repültünk, és akkor érkezett a hír. Itt van végre a papír.
Így most hétvégére beterveztük a történelmi pillanatot, amit egyébként egy gyakorlati vizsga előz meg. A tavaszi időjárás eső formájában elmosta az egészet.
Hát akkor még egy hét a tapasztalásig. Nincs bennem csalódottság, inkább kíváncsiság. Olyan ez mint egy elnyújtott orgazmus, annál jobb lesz a végén….

Megteszem, mert elhiszem!

Nem mondhatóm, hogy nem voltak bennem bizonytalanságok, olykor félelmek is az elmúlt időszakban. A pilóta kiképzés számos fázisában kapaszkodtam a gépen lévő fém karba, amin Csaba az oktatóm jól szórakozott. Izzadt a tenyerem és egyszer még valami émelygés is elfogott, le akartam szállni, de Csabi nem hagyta. Ma már tudom, neki volt igaza, mert 10 perc alatt elmúlt a diszkomfort érzésem és így nem egy rossz emlékkel, hanem egy „ismét sikerült túllépni magamon” dicsőséggel érhettem földet. 24 éves az oktatóm és számításaim szerint tíz évvel van előttem a repülőgép vezetésben. A naptár mai állása szerint 42 éves vagyok, talán már soha nem fogom behozni, de azért még is nagy öröm és sok kis áttörés ez a tanulási folyamat.

Azt gondolom magamról, elég óvatos vagyok. Nem hajtok gyorsabban a megengedett sebességnél, sisakot veszek fel ha kerékpározom, szinte mindenre van biztosításom (persze ez a több ezer biztosítós szakaember képzésével is összefügg), rendszeresen járok megelőző menedzser szűrésekre, stb.

Mégis többen mondták már nekem vagy rólam, hogy nem hétköznapi dolgokat csinálok. Sokat kérdezik azt is: Honnan van kitartásom olyan célokért tenni, amelyek kilátástalannak tűnnek.

Ezekre a kérdésekre a legjobb válaszom az egyik példaképemről, akit a sors ajándékaként barátomnak is nevezhetek szóló könyv és tréningprogram.

Íme:

Megteszem, mert elhiszem!

avagy, miként érjünk el elérhetetlennek tűnő célokat? Nehezen lehet olyan csapattal sikert elérni, amelyik nem elkötelezett az eredmények iránt, hanem folyamatosan arra keresi az önigazolást, MIÉRT NEM lehet elérni a kitűzött célt. Örök szabály: Még akkor is előfordulhat, hogy nem érjük el kitűzött céljainkat, ha vasakarattal haladunk feléjük. Viszont, ha elveszünk a kifogások és magyarázatok áradatában, esélyünk sincs rá, hogy megközelítsük azt, amit elvárnak tőlünk. 3,8 km úszás 180 km kerékpározás 42,5 km futás Sokunknak meghaladná a jelenlegi edzettségi szintjét az egyes távok teljesítése. Hogy az úszás után a kerékpár, azt követően pedig a futás? Erre többségünk azt válaszolja: LEHETETLEN! A három táv az IRONMAN versenyek követelménye: a világ legjobbjai 8 óra alatt teljesítik. Kropkó Péter 51 alkalommal indult IRONMAN versenyen és 12 alkalommal elsőként ért a célba. Amit elért, PROFI sportolóként teljesítette, saját erőből, állami támogatás nélkül. Hasonlóan megannyi vezetőhöz, üzletkötőhöz, vállalkozóhoz, akiknek szintén önerőből kell sikeressé, nyereségessé, elismertté tenni cégüket. Péter tehát saját maga teremtette meg a versenyzéséhez és eredményességéhez szükséges anyagi feltételeket. Miközben professzionális sportoló volt, az üzleti világban is tapasztalatokat, gyakorlatot szerzett. Így vált alkalmassá és jogosulttá arra is, hogy az üzleti élet területein is útmutatást adjon arra vonatkozóan: HOGYAN ÉRJÜNK EL ELÉRHETETLENNEK TŰNŐ CÉLOKAT? 2007-ben indítottuk útjára új tréningprogramunkat, amelynek egyik trénere Kropkó Péter Ironman világbajnok. A Generatív Tanácsadó Iroda 2002 óta fokozatosan építi be a tréningjeibe mindazt a felhalmozott tudást és tapasztalatot, amit Péter 36 éve tartó folyamatos sportolással és a profi pályafutása alatt megszerzett. A TRÉNINGPROGRAM NÉGY RÉSZBŐL ÁLL: PÁRHUZAMOK az élsportoló és a program résztvevőinek mindennapjai között: ez a megélhetésünk, célokat tűzünk ki, teljesíthetetlennek látszó feladatokat hajtunk végre, változik a hozzáállásunk, túlhajtjuk magunkat, nem mindig kapjuk meg a megfelelő elismerést, leginkább magunkra számíthatunk a "pályán", a munkahelyen túli elvárásoknak is meg kell felelnünk. ELVÁRÁSOK amelyek jelenleg teljesíthetetlennek,nehezen elérhetőnek látszanak a csapat és az egyén számára. A résztvevőkkel közösen megfogalmazzuk most milyen konkrét elvárások előtt állnak. Beazonosítjuk, milyen önkorlátozó hiedelmek az akadályai a feladatok végrehajtásának. Kimondatjuk azokat a belső feszültséget generáló érzéseket, gondolatokat, melyeknek már felszínre kerülése, is meghatározó fontosságú. (Hiszen csak azt tudjuk feldolgozni, amit ismerünk.) Megvizsgáljuk azokat a helyzeteket, amikor a BAJNOK pályája során találkozott hasonló belső vagy külső akadályokkal. Tudatosítjuk, hogyan lehet feldolgozni ezeket a kétségeket, és az eredmény felé irányítani az energiáinkat. ELÉRHETŐ KÖZELSÉGBEN A CÉL! Megfogalmazzuk a cél eléréséhez szükséges konkrét lépéseket. Beazonosítjuk a belső motivációs erőket - egyénre szabottan. Egyéni - és szükség esetén csoportos - cselekvési tervet (edzéstervet) készítünk, amelynek alapvető célja a végrehajtási folyamat rendszeres mérhetősége. ÁTTÖRÉSI GYAKORLATOK Olyan feladatok elé állítjuk a program résztvevőit, amelyet elsőre megoldhatatlannak éreznek. Ha használják a tréningen tapasztaltakat-tanultakat, sikerrel veszik majd az akadályokat. A "bármire képes vagyok" sikerélménnyel fejezik be a programot. A csapat összetétele, edzettségi szintje, aktuális céljai nagymértékben befolyásolják, milyen áttörési gyakorlatokat építünk a tréningbe. Ezt az előzetes felkészülés során minden esetben külön egyeztetjük a csoport vezetőjével! FONTOS! A program záró eseményeként mindenki aláírásával hitelesíti az előzőekben már kitöltött cselekvési tervét. Ez a saját "VASEMBERSÉGÉNEK" az akciótervezője, amit Kropkó Péter és a csapat vezetője is ellát kézjegyével.

Bemutatkozik Kropkó Péter

http://www.youtube.com/watch?v=J-H33van1Hc