Ma éppen a gépet ellenőriztem, amikor odajött egy számomra ismeretlen ember és azt kérdezte:
„Ilyen időben tényleg fel akarsz szállni?” és közben ütemesen csóválta a fejét.
Ilyenkor lehet a legtöbbet tanulni mondtam, azzal a magabiztossággal amit Oltvai Csabától az oktatómtól ellestem.
Persze nem volt ez mindig így.
A kiképzésem közepe táján lehetett, amikor még itthon kinéztem az ablakon és a kertben a tuják teteje körülbelül félméteres kilengéssel jelezték a szél intenzíven dolgozik. Osztottam szoroztam, majd megnéztem a mit mond a repülésmeteorológia a szélerősségről. 6-7 m/s volt a mérésük eredménye, az a gép (FALKE SF-25), amin mi itt röpködünk maximum 7 m/s-os oldalszélben repülhető biztonsággal.
Felhívtam Csabit, azt mondta csak induljak nyugodtan. A reptéren forgolódtak tapasztalt pilóták és készülődésünket látva sorra feltették a kérdést, „ugye nem akartok repülni?”. A magam részéről Csabira néztem, aki nyugodtan mosolygott és azt mondtam Ő a főnök. Az egyik tapasztalt pilóta erre azt válaszolta: „ha egyszer leteszed a szakszolgálati engedélyt, soha többet nem fogsz másik pilótában megbízni. „Izzadt a tenyerem, vert a pulzusom és számtalanszor kérdeztem Csabit, most akkor mi lesz? Mire Ő cinkos mosolyával azt mondta: Mi van, nem bízol bennem? Hát erre mit lehet mondani egy olyan embernek, aki a saját biztonságát, teszi kockára hónapok óta azért, hogy megtanítson repülőgépet vezetni. Persze, hogy bízom, hogyne bíznék.
Megmentőként jött Német Zoli, akiről azt kell tudni, hogy egy élő repülős lexikon és jelentős tapasztalatot és tekintélyt szerzett pilóta, utasszállítót és vadászgépet is repül/t, nekünk is oktatott elméletet. Mindenképpen rangidős volt, akkor és ott abban a helyzetben.
Ránk nézett és annyit mondott: Jó repülést fiúk!
Utána ugyanaz következett, ami ma is, csak egész másként éltem meg akkor és most.
Először ilyen szélben úgy éreztem, hogy az a közeg, ami már-már befogadott és az a gép, ami eddig egyre engedelmesebben reagálta le a szándékaimat, mozdulataimat, fellázadtak ellenem.
Minden esetlegessé vált, és ha emlékezetem meg nem csal, olyasmi is kiszaladt a számon egy-egy erőseb széllökés hatására, hogy „húbazdmeg”. Csabi csak ráerősített mondván, „hálás leszel még ezért nekem!” Miért is? - kérdeztem. Én ilyen szélben soha nem fogok felszállni! Az lehet, de mi van, ha repülsz valahová és ilyen szél fogad. Akkor fogod először teljesen egyedül kipróbálni mit kell ilyenkor másként csinálni? Húúúú, megint igaza van. Itt már csak azt tudtam motyogni miközben persze ezerrel gépészkedtem meg rádióztam, meg féltem, hogy ez nekem még túl nagy ugrás, egy kicsit nagyobb gyakorlatom lenne, akkor már felkészültebb lennék. Hát igen, de akkor meg nem biztos, hogy lesz szél. Mondta és mosolygott, ahogy mindig.
Egyébként is folyamatosan végig okoskodtam a kiképzést, mert szent meggyőződésem, hogy ráférne némi reform a pilótaképzésre.Itt elsősorban az elméleti oktatásra gondolok, de erről majd máskor és máshol. Jó fejek voltak, jól tűrték, hogy belekotyogjak a munkájukba.
Ma a böjtöm ötödik napján végtelen nyugalommal és üres gyomorral mentem ki a reptérre, miután konstatáltam, hogy nagy szél van és az ország egyharmadában válsághelyzetet jelentenek a hírek.
Persze senki nem repült, a hangárajtó csukva. Csabi megjött kitoltuk a HA 1240 lajstromjelű gépet, ellenőriztem, rádióztam, kigurultunk, megint ellenőriztem, majd rádióztam: Hotel Alfa 1240 a 34-es végrehajtóról a 34-es pályára és fel. A pálya szabad mondta a torony, tájékoztatott a szél irányáról és erősségéről, visszaigazoltam, hogy a pálya szabad és gázt adtam.
Az erős északkeleti szélben a FALKE körülbelül 10 méter gurulás után a levegőben volt, majd szélirányból elkezdte lesodorni a gépet a felszálló pálya irányról. Erősen ellene kellet lépni az oldalkormánnyal és rátartani a szélre. Négy-öt métert emelkedtünk másodpercenként, a kifutó pálya vége felé már 400 láb magasan voltunk. Elképesztő érzés volt. Az első rövid fal közepén már vissza kellet szabályozni a gázt, mert elértük a kívánt magasságot.
Feladat meg adódott most is bőven pedig csak 3 iskolakört akartunk először repülni, dobálta a szél a gépet és annyira emelkedni akart, hogy alig bírtam az előre eltervezett 500 láb magasságon tartani. A megengedett maximum biztonságos sebességig kellet gyorsítanom, hogy némi magasságot veszítsek végre. Rádióztam, a pálya persze szabad volt, senki nem repült rajtunk kívül. Majd a második rövid falon egy kicsit elsodort a szél, mert nem tartottam rá eléggé, ki gondolta, hogy 40 fokot kell rátartani az irányhoz képest.
Ráfordultam a 34-es bal pályára, levettem a gázt és kihúztam a porlasztófűtést (porlasztót fűteni május végén, tiszta késő őszi az idő-gondoltam), majd figyeltem, hogy a szokásosnál nagyobb sebességgel közelítsek a pálya felé. Először sikerült 150 km/h-val siklani 110 km/h helyett, de Csabi szólt és korrigáltam, kinyitottam a féklapot. Siklunk befelé, minden rendben, rálógatok a szélre, aztán egyik pillanatról a másikra, ahogy a föld felé közelítettünk, megmerült a gép, de annyira, hogy látható volt, ebből a magasságból ebben a szembe szélben nem fogunk elsiklani a pályáig.
Visszaengedtem a féklapot egy kicsi gázt adtam, így tartani tudtuk a magasságunkat, majd gáz vissza újra féklap, megtörtem a siklószöget és hopp már lenn is vagyunk. Illetve mégsem, mert a gép egy fél méterre elpattant, mert a főfutóra érkeztem két pont helyzet helyett, egy kis türelem és játék a féklappal, és most már tényleg a földön voltunk. Hason a bot fékezem a kereket, majd vissza a féklap gázt adtam, középen a bot, és pármásodperc múlva a levegőben voltunk ismét.
Levontuk a tanulságokat az elpattanással és a hirtelen süllyedéssel meg a traverzálassal kapcsolatban. Csabi szólt, hogy jobban tartsak rá a szélre. Majd repültünk még két kört, ami eseményekben hasonlóan bővelkedő, hibákban viszont egyre csökkenő tendenciát mutatott. A szél tovább erősödött így a harmadik iskolakör utolsó fordulója előtt megkérdeztem,
- van még értelme annak, amit csinálunk?
Annak, hogy ilyen viharos szélben le akarunk szállni és betesszük a gépet a hangárba? Kérdezte Csaba a szokásos mosollyal. A leszállás után átvette a gépet a leszállópálya elején, mondván „hadd repüljek én is egy kicsit”. Kevés gázt adott és a gép elemelkedett olyan negyven-ötven centire a földtől és a gázkarral meg a botkormánnyal játszva végig surrant a beton fölött. Varázslat volt, ismét egy olyan titok, aminek hirtelen nem értettem a megoldását, aztán persze elmagyarázta. Biztosan így lesz ez még sokáig, amikor már büszkén azt gondolom, tudok valamit (lám erős lökéses szélben is ura vagyok a helyzetnek), jön egy újabb mutatvány, lesz még mit tanulni.
A hangár előtt egy másik gép melegített a már említett Német Zoltán kapitánnyal és három utassal a fedélzeten. Amint bepakoltuk a gépet, Csaba egy másik gép felé indult ahol már várta egy utas, hogy rábízhassa az életét.
