Szeretni művészet, éppen úgy, ahogy élni is művészet. Mindez még sokaknak jelent kihívást, ezért kellene kölyökként megtanulni, s ha már megtanultuk el nem feledni, sajátos érzéseink mibenlétét, tiszteletét, változásait, változtathatóságát, és a szeretet megismételhetetlen, kortárs művészeivé válni.
Az érett szeretet olyan egyesülés, amelynek során az ember megőrzi integritását, egyéniségét.
A szeretet termékeny erő, amely áttöri az embert embertársaitól elválasztó falat, és egyesíti őt másokkal.
Az irigység, a féltékenység, a becsvágy, a kapzsiság minden fajtája szenvedővé változtat.
A szeretet pedig tett, az emberi erő kifejtése, ami csak szabadon fejthető ki, soha nem lehet kényszer eredménye.
Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet cselekvő jellegét, hogy szeretni elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.
Adni azért nagyobb öröm, mert tulajdon elevenségem, szívem lüktetése fejeződik ki benne.
A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit vagy amit szeretünk.
De beletartozik még: a felelősség, a tisztelet, és elfogadás, a megismerés folyamata, ám legelőször önmagunk ismerete. Ez utóbbi nehezíti meg csak igazán az őszinte szeretet milyenségét, megnyilvánulásait.
Mert amiről csak gondoljuk, hogy ismerjük, arról gyakorlatban tudunk meggyőző tapasztalatokat szerezni és ezáltal, szépen lassan önmagunk szakértőjévé válni.
A szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását az egész világhoz. Aki igazán szeret, az a világot, és magát az életet is szereti.
Nem nehéz elfogadni, hogy a szeretet viszonylag ritka jelenség, a helyét elfoglalják az álszeretet különféle formái.
A felhalmozott halott dolgoknak magasabb az értékük, mint a munkának, az eleven emberi erőnek. Az egyén folyamatosan elveszíti egyéniségét, és a gépezet bármikor kicserélhető fogaskerekévé válik.
Az eredmény? A modern ember elidegenedett önmagától, embertársaitól és a természettől. Fő célja, hogy haszonra cserélje el szakértelmét, tudását, önmagát, mert kész árucikké alakul át, amit el kell adni.
A szeretet csak akkor lehetséges,
ha két ember a léte középpontjából közeledik egymás felé.
Szeretni személyes élmény, amelyet mindenki magától és magának szerezhet meg. Ehhez bátorságra, kockázatvállalásra, türelemre, fegyelemre, alázatra és hitre van szükségünk. Mert, amikor igazán szeretünk, feltétel nélkül rábízzuk magunkat valakire, teljesen átadjuk magunkat abban a reményben, hogy a szeretetünk majd szeretetet hoz létre a szeretett személyben is.
Van megoldás?
Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni.
Elfáradhatunk bele. Igen el.
Ezért, meg kell tanulnunk nem vesztesként tükörbe nézni. Itt nincsenek vesztesek, csak az élet tanítványai.
S ha ez már tudatosult, akkor semmi sem választ el bennünket attól, hogy mosolyogjunk.
Erich Fromm
BIRTOKOLNI VAGY LÉTEZNI?
A könyv - szerzője előszava szerint - korábbi írásainak gondolatmenetét folytatja: a mai társadalom válságát boncolgatja és felvillantja a kibontakozás lehetőségeit. A filozófus, pszichológus és szociológus szerző munkájának nagy részét a diagnózis foglalja el; fő törekvése az ember két egzisztenciális törekvésének - a birtoklásnak és a létezésnek - az elemzése.
Kifejti, hogy a lételmélet nagy mesterei számára a létezés és a birtoklás közötti különbségtétel mindenkor kulcskérdés volt. Az alapvető egzisztenciális különbségek igazolására bőségesen hoz példákat a költészetből, nyelvhasználatból, Du Marais és Marx megfigyeléseiből, a fogalmak etimológiájából, a létezés filozófiai fogalmaiból, a mindennapi tapasztalatokból (tanulás, emlékezés, társalgás stb.).
A bizonyítás befejezéseként az Ó- és az Újszövetség szövegeit hívja segítségül, végül pedig a 13. századi nagy német misztikus, Eckhart mester írásaiból idézi az ő értelmezését a birtoklás és a létezés fogalmáról. A könyv második része a két egzisztenciális mód alapvető különbségeinek elemzése. Fromm külön fejezetekben foglalkozik itt a birtoklás és a létezés mibenlétének elemzésével (nyereségorientált társadalom, birtoklás-erőszak-lázadás, akarat az adásra stb.), végül a birtoklás és a létezés további aspektusait latolgatja (biztonság-bizonytalanság, szolidaritás-antagonizmus, örömélvezet stb.).
A könyv befejező része azt mutatja be, hogy a társadalmi változások és a társadalmi karakterváltozások között kölcsönhatás van. Kifejti azt a meggyőződését, hogy csak az emberi karakterszerkezet változása révén képzelhető el a birtoklásvágy visszaszorulása a létközpontúság javára. Végezetül felsorolja az új társadalom létrehozásához szükséges új ember karakterszerkezetének nélkülözhetetlen vonásait. A könyv az új társadalom néhány ismertetőjegyének a felvázolásával fejeződik be. - A társadalmi létformák tudományos igényű elemzése a könyv.
Bevallom elfogult vagyok ezzel a könyvvel. Az irodalmi Nobel-díjas Hesse egyik kulcsműve ez. Igazi beavató könyv, olyan amelyikbe minden oldalon illik kicsit beleborzongani. Mert szól spiritualitásról, életről, halálról, barátságról és szerelemről egyaránt. Szól belső hitről és kételyekről. Mindarról amiért itt vagyunk, amiért ide jöttünk.
A főhős, Emil Sinclair megtestesíti az örökké kereső embert, aki végeláthatatlanul kutatja létezése értelmét, életének miértjeit. Mindig van valaki ebben segítségére. Hol Pistorius főlelkész, hol a nagy szerelem Éva asszony képében, de leginkább az örök és igaz barát, igazi tanító: Max Demian. Megtanulja, hogy az élet maga a változás, hogy a jó és rossz csak ugyanannak az isteni megnyilvánulásnak az ellenkező oldalai. Megtanulja, mit jelent szenvedni a szerelemért, milyen elválni valakitől, s milyen amikor valaki kiáll ő mellette.
Művét Hesse álnéven publikálta, s később sem fedte fel ki rejlik, rejlik-e egyáltalán valaki Emil Sinclair mögött. Olvasás közben az embernek néha az az érzése támad, hogy igen, rejlik, méghozzá maga az író. Ennyire szívből jövően, ennyire lélekből csak akkor ír valaki ha legteljesebb mértékben egyesül hősével. Mikor ő maga is meg akarja fejteni a sors ösvényeit ott legbelül a lélek legmélyén. S Hessével, Sinclairrel és Demiannalegyütt óhatatlanul elkezdjük megfejteni mi magunk is életünk kulcskérdéseit. Muszáj elgondolkoznunk mindarról, ami emberlétünk tényéből fakad, amivel a létezés szembeállít minket.
Bevallom elfogult vagyok ezzel a könyvvel. Elfogultságomat büszkén vállalom. Tudom, vannak még hozzám hasonlók. Kicsit abban is reménykedem Te is egyike leszel ezeknek, kedves olvasó. Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához- vallja Hesse.Kívánom, hogy Neked is sikerüljön.
Néhány idézet a könyvből, amely rávilágít a lényegre:
"Minden ember élete út önmagához, egy út kipróbálása, egy ösvény megsejtése. Egyetlen ember sem volt soha teljesen önmaga, ám mindenki törekszik rá, hogy az legyen: valaki homályosan, valaki világosabban, mindenki a maga módján. Minden ember élete végéig magával hordozza születése maradékait, egy ősvilág iszapját és tojáshéját. Egyesek sohasem lesznek emberek: békák, gyíkok, hangyák maradnak. Mások felül emberek, alul halak. De mindnyájan a természet próbálkozásai az ember felé. És mindnyájuknak közös az eredete, az anyja; mindnyájan ugyanabból a mélységből jövünk, és mindnyájan ennek a mélységnek a kísérleteként és kölykeként törekszünk saját célunk felé. Megértjük egymást, ám megfejteni csak önmagunkat tudjuk."
"A megvilágosodott embereknek semmi más feladata nem lehet. mint hogy keressék és megszilárdítsák önmagukat, saját útjukon tapogatózzanak előre, bárhová vezessen is ez az út."
"Minden ember igaz hivatása csakis az lehet, hogy eljusson önmagához. Lehet az ember költő vagy őrült, próféta vagy gonosztevő - nem ez a fontos, mindennek végső soron semmi jelentősége. Az a lényeg, hogy az ember megtalálja saját sorsát, ne pedig egy tetszőleges sorsot kövessen, és amire rátalált, azt teljesen és töretlenül kiteljesítse önmagában. Minden egyéb badarság, szökési kísérlet, menekülés vissza a tömegek eszméihez, megalkuvás, rettegés önmagunktól."
"Minden ember, aki hatott az emberiség alakulására, kivétel nélkül mind csak azért volt alkalmas és hatékony, mert készen állt, hogy elfogadja a sorsot. Igaz ez Mózesre és Buddhára, Napóleonra és Bismarckra. Azt azonban nem választhatja meg az ember, hogy milyen hullámot követ, melyik pólus felől irányítják. Ha Bismarck megértette volna a szociáldemokratákat, és alkalmazkodott volna hozzájuk, okos lett volna, de nem a sors embere. Így volt ez Napóleonnal, Caesarral, Loyolával, mindegyikükkel! Ezt mindig biológiai és fejlődéstörténeti szempontból kell szemlélni! Amikor a Föld felszínének gyökeres változásai a vízi állatokat a szárazföldre, a szárazföldi állatokat pedig a vízbe sodorták, azok a példányok tudták véghez vinni az újat és a rendkívülit, és alkalmazkodásukkal megmenteni fajukat, melyek elfogadták a sorsot. Nem tudhatjuk, hogy ezek a példányok korábban konzervatívként és megtartóként tűntek-e ki fajtájuk közül, vagy inkább különcök és forradalmárok voltak-e. De készen álltak, és ezért tudták átmenteni fajaikat az új fejlődési szakaszba."
